Arcok a tömegben

Kérdés jogos, válasz megtagadva – így szokta elhárítani egy barátom azokat a keresztkérdéseket, amelyekre ő maga sem tudja a választ. Nos, nemrég egy olvasóm kérdésére valami hasonló fogalmazódott meg bennem, hiszen a fényképezésre, a képmás védelmére vonatkozó szabályok olyan általánosságban vannak csak megfogalmazva, hogy a dodonai jóslatok ahhoz képest matematikai axiómák.
A probléma a következő: alakulóban van egy honlap, amely Szegedet mutatja be egy sok tízezer képből álló fotó-adatbázis segítségével, így a belváros utcáit be lehet járni virtuálisan, mozogni lehet jobbra és balra, illetve fel és le, sőt, egyes részletekre rá is lehet nagyítani egészen közeli felbontásban, hasonlóan a Google Maps-hez. A honlap készítőjének kérdése pedig arra irányult, hogy vajon az ezeken a képeken látható emberek nem fognak-e tiltakozni, hogy szerepelnek a képen, és vajon e tiltakozásuk jogos-e.
A Ptk. 80. § alapján nehéz megválaszolni a kérdést. A bírósági gyakorlat viszont immár lassan 25 éve következetes abban, hogy az ún. tömegfelvételek esetén nem érvényesül a képmáshoz való jog, vagyis akkor, amikor „az ábrázolás módja nem egyéni, amikor a felvétel összhatásban örökíti meg a nyilvánosság elõtt lezajlott eseményeket”, tömegnek pedig az minősül, amikor a képen szereplő résztvevők száma „egyszeri ránézésre nem állapítható meg”. Ehhez képest – és itt jön a bökkenő – mégsem minősül tömegfelvételnek, ha a felvétel – bár tömegben készült, − de a tömegből mégis kiemel néhány személyt, akik felismerhetően a kép középpontjában szerepelnek. Ezek a szabályok, bár törvényben sosem voltak leírva, de a bírósági jogértelmezés részeként kiválóan szabályozták a köztéri fotózás kérdését, legalábbis amíg meg nem jelentek a több megapixeles felbontású digitális fényképezőgépek. Ezekkel szinte tetszőleges méretűre fel lehet nagyítani egy képet, ki lehet emelni bármelyik képen szereplő személyt. A fent említett honlap sajátossága az, hogy egy-egy panorámaképen belül tudunk minden irányba forogni. A számítógép képernyőjén nyilván nem jelenik meg egyszerre az egész panorámakép, hanem annak egy-egy részlete, amelyen lehet akár egyetlen ember is, ha éppen úgy forgatjuk. Ez akkor tömegfelvétel? Nem tudjuk, hiszen bírói döntés ezzel kapcsolatban nem született.
Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk, hogy mi a magánszféra-védelem, a személyiségi jogi védelem általános célja, akkor meg lehet válaszolni a kérdést. A magánszféra ott élvez elsősorban jogi védelmet, ahol a védelem elvárható. A forgalmas közterületeken való sétálgatás velejáró „kockázata” az, hogy az emberből például vágókép lehet az esti híradóban. Ugyanez nem várható el egy strand öltözőjében, a szoláriumban, a műtőasztalon vagy otthon a kertünkben. A honlapon látható panorámaképeken semmi intim nincsen, hiszen csak azt lehet látni, amit bárki láthatott volna, ha éppen abban a pillanatban azon az utcán sétált volna. A személyiségi jogok ettől persze sérülhetnének, ha az ábrázolás módja az adott egyénekre lenne kihegyezve, esetleg az egyes személyeket lehetne elemezni, „kommentálni”. Például a 2006-os tüntetéseken egy cég készített egy fotót, amelyből két-három tüntetőt kinagyított és egy reklámszlogen kíséretében köztéri plakátokon helyezett el. Ilyen jellegű felhasználás lehetősége itt is fennáll, de az már nem az adott honlap készítőjének a felelőssége, és addig nem is bír jelentőséggel, amíg nem kerül nyilvánosságra. (A vitás kérdések elkerülése végett a honlap készítője egyébként - teljesen korrekt módon - biztosítja annak lehetőségét, hogy aki tiltakozik valamelyik képen való szereplés miatt, azt leveszik a képről.)

Honlaplopó honlap

Kedvenc MÁV-os blogom hívta fel a figyelmemet a minap arra, hogy egy blogroll oldal lenyúlja a bejegyzéseit. Ez így persze nem teljesen pontos, hiszen egy blogroll oldal nem csinál mást, mint megjeleníti egy-egy linken az általa figyelemmel kísért blog oldalak friss bejegyzéseinek címét. Ez idáig rendben is lenne, csakhogy ez az oldal ennél többet tesz: egy egyszerű robot segítségével automatikusan beágyazza a legnépszerűbb blogbejegyzések szövegét a saját sablonjába.
Különösebb jogászi ismeretek nélkül is meg lehet állapítani, hogy ez a tevékenység jogellenes. Igaz, hogy az iGoogle-lal például saját kezdőoldalt lehet hasonló elven, az általunk kiválasztott kedvenc oldalak legfrissebb, legérdekesebb bejegyzéseiből összeállítani, de fontos különbség, hogy azt mindenki saját magának állíthatja össze, a Google ezzel nem nyúl le senkitől semmit, csak egyszerűbbé teszi a böngészést. Egy hagyományos blogroll oldalon is bevett szokás, hogy egy-két mondatnyi ízelítőt is megjelenítenek az adott bejegyzésre mutató link alatt, de ez nem haladja meg azt az indokolt mértéket, amit általában egy szerzői műből idézni ildomos.
Merthogy természetesen egy-egy blogbejegyzés is szerzői műnek minősül. Ebből következően pedig idézni csak annyit lehet belőle, amennyit mondjuk szakdolgozat-írás közben az egyszeri egyetemista az egyes szakcikkekből. Teljes cikket bemásolni azért ciki, ugye?
Itt azonban ennél többről is van szó. Az oldal fő célja ugyanis a reklámbevétel elérése, amihez jogellenesen más szerzők műveit használja fel. A Google ezt az oldalt is ugyanúgy indexálja, vagyis látogatók érkezhetnek az oldalra, akik egyébként, ha az oldal nem lenne, az eredeti környezetben olvasnák el a szöveget. Ez pedig, ha több százezer látogatóról van szó (márpedig ilyen nagyságrenddel nyugodtan lehet számolni, ha a robotoldal "ügyesen" dolgozik, és jó sok blogot beszkennel), akár milliós nagyságrendű, elmaradt reklámbevételt jelent. Mindezt nem olyan könnyű bizonyítani, de az ily módon károsultak nagy számára tekintettel a dolog megérne egy pert...

Keménykalapos kémprogramok, avagy online házkutatás

Adatvédelmi szempontból sokan mérföldkőnek tekintik a német alkotmánybíróság tavalyi döntését, melyben megalkotta az információtechnológiai rendszerek integritásához és megbízhatóságához fűződő alkotmányos jogot. Az ügy hátterében az a felismerés húzódik, hogy a számítástechnika fejlődése lépéselőnybe hozta a nemzetközi terrorszervezeteket a bűnüldöző szervekkel szemben, mivel ezen csoportok kommunikációja átterelődött az Internetre, amelyen gyorsabban és biztonságosabban tudják akcióikat megszervezni. Mindezek ismeretében Nordrhein-Westfalen tartomány parlamentje tavaly törvényt hozott az „online házkutatásról”, melyben felhatalmazta a tartományi nemzetbiztonsági szerveket, hogy súlyos bűncselekmények, így különösen az állam biztonságát, más életét, testi épségét vagy szabadságát veszélyeztető cselekmények gyanúja esetén a veszélyért felelős személyekről adatokat gyűjthessen oly módon, hogy a gyanúsított számítástechnikai rendszerére ún. trójai szoftvert telepíthessen. A szoftvert akár az Interneten keresztül is rá lehet telepíteni a célszámítógépre, amelyről így a hatóság a rajta lévő összes adathoz hozzá tud férni, ráadásul anélkül, hogy ebből a felhasználó bármit is észrevenne.
Az alkotmánybíróság azonban tavaly megsemmisítette a törvényt, megalkotva egyúttal az információs rendszerek integritásához és megbízhatóságához fűződő alkotmányos jogot. Érvelésük szerint azért szükséges létrehozni egy külön "IT-alapjogot", mert napjainkban egy-egy személyes használatú számítógép akkora mennyiségű és olyan bizalmas jellegű információcsomagot hordoz az adott személyről, amely alapján könnyedén egy teljes személyiségprofil is kialakítható. Ezért az ilyen IT-rendszerek sérthetetlenségéhez komoly érdek fűződik, s bármilyen beavatkozás súlyosan korlátozza az általános személyiségi jogokat, így csak nagyon szűk körben lenne helye.
A gond ugyanis az, hogy ha a nemzetbiztonsági szerv tudja is, hogy mit akar megtalálni a célszámítógépen, akkor is a teljes adatállományt át kell fésülnie, s ezáltal olyan szenzitív adatok kerülnek a birtokába, amelyeknek adott esetben semmi közük az ügyhöz. Lehet persze szabályozni, ahogyan általában a titkos információgyűjtésnél, így a magyar Btk.-ban, illetve a rendőrségi törvényben szabályozzák is, hogy az ügyhöz nem kapcsolódó információkat, személyes adatokat azonnal meg kell semmisíteni, de ezáltal még nem lehet meg nem történtté tenni a jogosulatlan adatkezelést. Márpedig, így a német alkotmánybíróság, egy-egy személyi számítógép teljes átkutatása olyan mértékű beavatkozást tesz lehetővé a magánszférába, amely aránytalanul korlátozza a személyiségi jogokat.
Pár évvel korábban volt egy adatvédelmi tárgyú döntése a testületnek, amelyben hasonló dilemmát boncolgattak. Akkor, közvetlenül a madridi és a londoni terrormerényletek, illetve az al-Kaida hamburgi sejtjeiről szóló hírek után, több tartomány törvényt hozott a gyorsabb, átfogóbb rendőrségi adatkezelésről. Ez lehetővé tette, hogy a különféle nyilvántartó rendszerekből nyert személyes adatok alapján a német rendőrség előre meghatározott kritériumok szerint halászhasson az adattengerben, vagyis a konkrét esetben hozzáférhessen az összes, 18-40 év közötti, férfi, nappali tagozatos, muszlim vallású egyetemista személyes adataihoz. Természetesen itt is megsemmisítő ítélet született a bíróság részéről.
A kérdés persze mindkét esetben nemcsak jogi, hanem filozófiai jellegű is. A XXI. század embere okkal gondolhatja úgy, hogy lépten-nyomon nyilvántartják, minden mozdulatát videókamerák, szerverek, azonosítókártyák rögzítik. Orwell regénye szóról-szóra megvalósul. Ilyen körülmények között egy állampolgár az alaposan kiherélt magánszférájáért cserébe joggal várhatja el, hogy az állam, ha már úgyis mindenkiről mindent tud, védje meg őt a bűnözőktől, terroristáktól. Vagy megfordítva: ha a rendőrségnek folyton adatvédelmi akadályokba kell ütköznie munkája során, akkor ne csodálkozzon senki, ha több pénz, több idő és nagyobb erőfeszítések árán tudja megelőzni vagy feltárni a bűncselekményeket. Lesarkítva a dilemma tehát a következő: kevesebb szabadságért nagyobb biztonság, avagy több szabadság, de kevesebb biztonság?
Véleményem szerint azonban nem lehet a kérdést ennyire általánosan megválaszolni. Míg mondjuk a belvárosi kerületekben felszerelt térfigyelő kamerák esetén elfogadom, hogy a biztonságom érdekében korlátozzák a képmáshoz való jogomat, addig egy távoli terrorveszély elhárítása érdekében elfogadhatatlannak tartanám, hogy csak azért, mert mondjuk muszlim az apám, bekerüljek egy rendőrségi adatbázisba.
A térfigyelő kamerák nagyban hozzájárultak a belvárosi kerületekben elkövetett kocsilopások és egyéb bűncselekmények számának csökkenéséhez. Vajon egy trójai vírus telepítése egy gyanúsított számítógépére mennyiben könnyíti meg a nyomozó szerv munkáját? Hiszen, ha már gyanúsított, akkor nyilván egyéb információk is a rendelkezésre állnak feltételezett tettével kapcsolatban, amelyről bírói engedéllyel telefonlehallgatás vagy házkutatás során további terhelő bizonyítékok is szerezhetők, a telefon- és internetszolgáltatók pedig, a 2006-ban elfogadott "Big Brother Irányelvet" átültető törvény alapján kiadhatják a híváslistáját és az internethasználat során keletkezett "cache" adatait is, vagyis, hogy mikor melyik weboldalakat látogatta.
Ezek a rendőrségi intézkedések is korlátozzák a gyanúsított személyiségi jogait, de ezek a korlátozások célzottan a gyanúsított feltételezett bűnelkövető tevékenységére irányulnak és minimalizálják az irreleváns és szenzitív személyes adatok kezelésének az esélyét. Ezzel szemben egy számítógép teljes adatállományának automatizált átkutatásával ágyúval lőnénk verébre, hiszen az előbbi módszerekhez viszonyítva nem érhető el számottevően nagyobb előny a nyomozás szempontjából, viszont jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy a titkos online házkutatás során az ügyre nem tartozó, rendkívül bizalmas és intim információk birtokába jutna a rendőrség.
Lehet azzal érvelni a magánszféra védelmével szemben, hogy a túlzott privacy-védelem a pedofilhálózatok és a szoftver- illetve DVD-hamisítók helyzetét könnyíti. A legtöbb ország joga, így a magyar jog is lehetővé teszi, hogy a rendőrség hagyományos házkutatás során lefoglaljon számítógép-merevlemezeket, ellenőrizze azok tartalmát. A gyanúsított ilyenkor értesül az intézkedésről, láthatja a saját szemével a bírói engedélyt, s adott esetben közre is működhet a bizonyítékok felkutatásában. Egy trójai szoftverrel viszont nehéz a kommunikáció, hiszen nem kopogtat, nem kérdezhető meg tőle, hogy miért jött, és nem hagy nyomot maga után, ez pedig visszaélésekre is lehetőséget ad, ráadásul egy "meghackelt" gép később könnyebben esik áldozatul további, külső vírusfertőzéseknek is.
A legveszélyesebbnek azonban egy ilyen intézkedés demokráciára gyakorolt hatását tartom. A szabadság, a befolyástól mentes magánszféra pedig a demokrácia alapja. De ki érezné többet szabadnak magát, ha tudná, hogy bármilyen fénykép, szöveg, videó, amit a gépén tárol, egyúttal akár egy nemzetbiztonsági adatbázisban is szerepelhet?

Zenekarok és a szerzői jog

Nemrég kaptam egy levelet egy szerzői jogi kérdéssel, amely úgy gondolom, sokak számára érdekes lehet, ezért leírom röviden. A történet egy énekesnőről szól, aki egy zenekarban énekelt, amelynek idővel lett saját honlapja, saját adatlapja a myspace-en, felraktak néhány számot, stb. Egy idő után viszont megromlott a viszony a tagok közt, az énekesnő pedig kilépett a zenekarból. Csakhogy az említett internetes oldalakon minden továbbra is a régi állapotokat tükrözte, a taglistán továbbra is ő szerepelt, a letölthető számok az ő hangján szóltak, s a zenekar egy későbbi tehetségkutató versenyen is ezt a régi oldalt adta meg referenciaként.
Piszkálja ilyenkor az embert a „józan paraszti esze” is, hogy nem túl etikus más tollával ékeskedni, de mit mond erre pontosan a magyar jog? Először is fontos tisztázni, hogy a szerzői jog minden szerzői művet a keletkezésétől fogva megillet Magyarországon, akár ott van a copyright szimbólum, akár nem. Ez azért lényeges, mert sokan összetévesztik a szerzői jogot a védjeggyel vagy a találmányok szabadalmával, ahol viszont a bejegyzéssel keletkezik a védelem.
Egy zeneszám viszont nem egy szerző műve, hiszen kell hozzá általában gitáros, dobos, billentyűs, énekes és tetszés szerint további személyek. Az ilyen közös művek esetén a magyar szerzői jogi törvény különbséget tesz aszerint, hogy annak részei felhasználhatóak-e önállóan. Ha nem, akkor a szerzői jog minden szerzőtársat egyenlő arányban illet meg, de annak megsértése esetén mindegyik szerzőtárs önállóan is felléphet; ha pedig önállóan felhasználható részekről van szó, akkor a saját részek tekintetében a szerzői jog önállóan is gyakorolható.
Véleményem szerint egy zeneszám olyan közös mű, amelynek részei, így az ének, a dallam, vagy akár csak a gitárszóló, önállóan is felhasználhatók, hiszen gondoljunk arra, hogy egy stúdióban ezeket külön-külön csatornákon keverik egybe. Vagyis az énekesnő a zeneszámok tekintetében önállóan is gyakorolhatja szerzői jogait. Két fontos jog illeti meg az énekesnőt: a nyilvánosságra hozatal, ill. a névhasználat joga.
A legelső azt jelenti, hogy egyedül a szerző engedélyével hozható nyilvánosságra a mű, az internetes közzététel pedig egyértelműen nyilvánosságra hozatalnak minősül. A szerző alapos okból, írásban megtilthatja a már nyilvánosságra hozott művének további felhasználását, ebből a szempontból pedig kétségtelenül alapos ok, ha már nem tagja az együttesnek. A törvény azt is előírja, hogy köteles megtéríteni az ebből eredő károkat. Nos, ez problémát jelenthet abban az esetben, ha mondjuk az együttes egy korábban aláírt stúdiószerződés alapján már elkezdett albumot készíteni vagy elvállalt egy koncertturnét, mert ilyenkor jogos kárigény lehet a korábbi számok átírása miatti többletköltség vagy a turné lemondásából, esetleg beugró énekes megszervezéséből eredő költség. Egyéb esetben, pl. egy bárki által ingyen hozzáférhető internetes oldalról történő eltávolításkor ilyen kár nem igazán merülhet fel.
A névhasználat is olyan jogosítvány, amelyet ellenkező előjellel is lehet gyakorolni. Egy szerző tehát, akinek a nevét eddig feltüntették, nyilatkozhat úgy, hogy ezután nem szeretné, hogy feltüntessék a nevét, ráadásul ezzel kapcsolatban kártérítési kötelezettség sem jöhet szóba.
Az önállóan is felhasználható részekből álló közös művek esetén további szabály, hogy az ilyen mű valamely részének más művel való összekapcsolásához az eredeti közös mű valamennyi szerzőjének hozzájárulása szükséges. Az énekesnő (mint az eredeti szám egyik szerzője) tehát megtilthatja, hogy az általa énekelt számot a továbbiakban más énekelje. Ez a joga egyébként más szabályból is következik: a magyar szerzői jog ugyanis védi a művek egységét, integritását. Eszerint tilos a szerző hozzájárulása nélkül a művön minden olyan torzítást, csonkítást, csorbítást vagy változtatást végrehajtani, amely sérti a szerző becsületét vagy hírnevét. Ha egy énekesnő a tagokkal való megromlott viszonya miatt távozik a zenekarból, és a zenekar ennek ellenére felhasználja hangját további előmenetelük, internetes megjelenésük érdekében, akkor az, ha a hírnevét nem is, de a becsületét mindenképpen sérti, ezért mind a névhasználatot, mind a dalok jelenlegi formájában való felhasználását meg lehet tiltani.

Sok még a tisztáznivaló a leendő médiatörvény körül

Látva a nyilvánosság felháborodását és tiltakozását, úgy tűnik, a pártok kissé visszakoznának az új médiatörvénnyel kapcsolatos eredeti elképzeléseikhez képest.

A jogifórum értesülései szerint az MSZP élesen bírálja egyebek közt a médiahatóság szinte rendőri jogosítványait, valamint azt, hogy egy ilyen példátlanul erős hatósággal szemben nem lenne, aki szükség esetén az újságírókat és a sajtószabadságot védené. A Fidesz szakpolitikusa, Szalai Annamária nyilvánvalónak tartja, hogy ha a munkaanyagból ötpárti indítvány lesz, azt még módosítják. A médiahatóság jogköreit feszegető kérdésre azt válaszolta: e hatóság kizárólag piacfelügyeleti ügyekben kaphatna a Gazdasági Versenyhivatalhoz hasonló jogosítványokat – félreértés vagy pontatlan szövegezés következménye az a hiedelem, hogy jogköre egyéb területekre is kiterjedne. A lap azon felvetésére, hogy nemcsak megmaradna, hanem még növekedne is a pártok befolyása például a közmédiumokra, Szalai azt válaszolta: „Elég volt a szemforgatásból. Tisztább viszonyokat teremt, ha a politikai döntéseket a politikusok hozzák meg, és nem hárítják tovább látszólag független testületekre.“ Pető Iván, az SZDSZ médiáért felelős politikusa úgy nyilatkozott, hogy a médiatörvény tervezetét ért bírálatok „részben tárgyi tévedéseket tartalmaznak, részben az eljárást kifogásolják, részben másról szólnak, mint maga a törvénytervezet“. Én pedig remélem, hogy a pontatlan szövegezéseket és a félreértéseket tényleg el fogja kerülni a Parlament elé kerülő javaslat.

Médiarendőrség fogja cenzúrázni az Internetet?

Olvasom a hírt az indexen, és egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt nagyon örvendetes, hogy a két nagy párt képes egyáltalán valamilyen kérdésben együttműködni, legyen az akár az új médiatörvény elfogadása. Egy toldozott-foldozott, hiányos és elavult törvényről van szó, aminek a lecserélése már régóta indokolt lenne.
A digitális átállás érdekében minden tévé- és rádiócsatorna is az új törvény kidolgozását sürgeti. A baj csak az, hogy mint a cikk írja, "a konkrét pénzügyi előnyökért cserébe a nagy médiapiaci szereplők lemondanak eddigi viszonylagos szabadságukról". Arról van szó, hogy a felállítandó Nemzeti Médiahatóság a tartalomszabályozás érdekében olyan hatósági jogköröket kapna, mint a Versenyhivatal a tisztességtelen piaci magatartás elleni fellépés érdekében, ráadásul a hatásköre - az ORTT-vel ellentétben - kiterjedne az internetes médiára is. Igaz ugyan, hogy előzetes bírói engedéllyel, de joga lenne házkutatást tartani az adott médiánál, adathordozókat lefoglalni, rendőri közreműködést kérni, s akár ötvenmillió forintos bírságot is kiszabni. A testület tagjait pedig a Parlament nevezné ki, vagyis politikus káderek fogják rendőri segítséggel zaklatni, cenzúrázni és bírságolni akár internetes oldalakat is. Tisztára Kína.
A Versenyhivatal által alkalmazható kényszerintézkedések célja a tisztességtelen verseny megakadályozása. De milyen demokratikus érdek támasztja alá, hogy egy bíró engedélyt adjon egy a sajtószabadságot ilyen súlyosan korlátozó intézkedésre?
Persze valamilyen szintű tartalomszabályozásra szükség van az Interneten is. Hiszen jelenleg a sajtóra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatók az internetes híroldalak esetén: például nem kérhető sajtó-helyreigazítás, és nincs megnyugtatóan rendezve a személyiségi jogok védelme sem. Utóbbinál leginkább az a gond, hogy az elektronikus kereskedelmi törvény értelmében, ha a tárhelyszolgáltató tudomást szerez egy jogsértő információról, akkor köteles azt eltávolítani, különben felel az ebből eredő kárért. Vagyis ha Gipsz Jakab azt állítja, hogy az index vagy az origo egyik cikke sérti az ő jó hírnevét, akkor ír egy levelet a tárhelyszolgáltatónak, amely - hogy elkerülje a felelősséget - valószínűleg intézkedik a cikk leszedéséről.
Ez az a helyzet, amit meg lehetne szüntetni, ha mondjuk ennek az új médiarendőrségnek az lenne a feladata, hogy a hozzá érkező, ilyen jellegű bejelentéseket előzetesen megvizsgálná, és ideiglenesen (amíg mondjuk a bíróság helyreigazítási eljárásban) döntene intézkedne az adott tartalom eltávolításáról. Ehelyett, ha a törvényt így elfogadják, létrejön egy parlamenti szerv, amely saját hatáskörében, kedve szerint korlátozhatja a sajtószabadságot.

A közszereplők magánszférája

Közszereplőnek lenni nem egy egyszerű feladat. Nemcsak azért, mert ők az átlagembernél toleránsabban kell, hogy viseljék a kritikát, a gúnyt, a nyilvánosságot és a fotózást; hanem azért is, mert a rájuk vonatkozó szabályokat tekintve igencsak ellentmondásos a joggyakorlat, sőt, az is kérdéses, egyáltalán ki számít közszereplőnek.

A történet 1994-ben kezdődött, amikor is az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Büntető Törvénykönyvnek a "hivatalos személy megsértése" című, az előző rendszerből ránk maradt bűncselekményét. Az azóta milliószor idézett indoklás szerint: „a kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat, a közhivatalnokok esetében, és valamennyi közszereplő esetében tágabbak, mint magánszemélyek tekintetében”. Ám a közszereplő fogalmának definiálásával a törvényhozás mind a mai napig adós maradt.
Ugyanez a határozat azt is kimondja, hogy „az állami tisztségviselők és más közszereplő politikusok magánszférája másokénál szűkebb”. Ez az előző megállapításból is következne, hiszen a nagyobb kritika nagyobb beavatkozást jelent a magánszférába. De a magánszféra határait nemcsak a véleménynyilvánítással szemben megkövetelt tolerancia szintje jelöli ki, hanem az is, hogy például kinek milyen adata nyilvános, ki mikor fotózható, stb.
A magánszférába történő egyes beavatkozásokra más-más szabályok vonatkoznak. Nem mondhatom azt, hogy mivel Kiszel Tünde közszereplő, ezért nyilvánosságra hozhatom, mennyi a jövedelme és milyen autója van. De nemcsak a beavatkozás jellege, hanem alanya szerint is különbséget kell tenni. Míg a mindenkori MTV elnök fizetése nyilvános, addig ugyanez nem mondható el a Heti Hetes vendégeiről, pedig a szó köznapi értelmében mind közszereplők.

Megmondom a véleményem

A véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legjobban védett jog (legalábbis elméletben), ugyanis ez a demokrácia alapvető meghatározója. Nagyjából egy dolog szabhat neki korlátot: a másik ember becsülete. A fenti alkotmánybírósági határozat pedig azt mondja ki, hogy ez a korlát magasabban helyezkedik el azon személyek esetén, akiknek az élete a nyilvánosság előtt zajlik, vagy akik valamilyen közhivatalt töltenek be. Ez a vélemény lehet akár sértő is, ezt állapította meg a strassbourgi bíróság abban a perben, amit 1999-ben Jörg Haider osztrák kormányfő indított egy újságíró ellen, aki lehülyézte egy cikkében. A vélemény megjelenhet karikatúra formájában is. A HVG ellen 1998-ban indított pert a Horn-kormány titokminisztere, mert a címlapon az ő arca volt látható oly módon, hogy a szeme kendővel volt bekötve, a füleiben parafadugó volt, a szája pedig össze volt kapcsozva. Az ítélet kimondta, hogy közszereplők esetén a véleménynyilvánítás csak akkor sért személyiségi jogot, ha az indokolatlanul bántó, sértő vagy lealacsonyító.
Véleményem szerint egy politikusnál a lehető legszűkebbre kell megvonni azt a területet, ahol az ő becsületének védelmében mások véleménynyilvánításának szabadsága korlátozható. Más a helyzet viszont a többi közszereplőnél. Egy sportoló, színész, újságíró, sztárügyvéd vagy bármilyen "celeb" (de utálom ezt a szót) esetén abból kell kiindulni, hogy ők nem rendelkeznek közhatalommal, tehát az ő bírálhatóságuknak nem a demokratikus közvélemény igénye az alapja, viszont életük egy részét a nyilvánosság elé viszik, s ezt a részüket nyugodtan lehet bírálni. Leírhatom, hogy az új megasztáros énekesnőnek milyen borzalmasan pocsék hangja van, milyen szarul néz ki, milyen rosszul öltözködik, de az már gáz, ha arról értekezek, hogy mekkora ringyó, aki csak azért jutott be, mert összefeküdt egy zsűritaggal, ugyanis ez a kijelentés nemcsak indokolatlanul lealacsonyító, de még ha igaz is lenne, akkor sem függene össze a tévés közszereplésével.

Közszereplők rivaldafényben

A Ptk. a nyilvános közszereplés esetét nevezi meg olyannak, amikor nem kell a fotóalanynak hozzájárulnia a fotózáshoz vagy videózáshoz. A hangsúly tehát nem az alanyon, hanem az adott helyzeten, a közszereplésen van. Ugyanis attól még, hogy valaki közszereplő, az életének nem minden részét éli a kamerák előtt, akármennyire is érdeklődik a közönség az életének azon része iránt. Egy hírhedt bűnöző nem válik közszereplővé pusztán azáltal, hogy minden újságban a címlapon szerepel, csak akkor, ha önként vállalja a közszereplést, mint például a viszkis rabló. Vannak emberek, akik általában nem közszereplők, mégis egy adott pillanatban közszereplést vállalnak: ilyen például az árpádsávos tüntető, a melegfelvonuló vagy egy rendezvény szónoka. Ezek az emberek a hozzájárulásuk nélkül is fotózhatók, de csak az adott esemény keretein belül. Ahogyan a többi közszereplő is csak munkája, közszereplése során „zaklatható”.
Tehát nyilvánvalóan nem közszereplés, ha a közszereplő csak az utcán megy, a barátnőjével egy étteremben ebédel vagy egy szórakozóhelyen táncol, viszont ha egy nyilvános rendezvényen részt vesz, akkor az már annak számít. Mivel a bulvármagazinok tele vannak közszereplőket intim pillanatukban ábrázoló fotókkal, ezért feltételezhető, hogy ezek közzétételéhez ők hozzájárultak, máskülönben folyamatosan azt hallanánk, hogy perlik az újságokat. (Ez persze nem ritka, úgyhogy a nagy bulvárlapok a költségvetésükben általában félretesznek külön egy összeget személyiségi jogi perekre.)

Közszereplők személyes adatai

Az adatvédelem főszabálya szerint a személyes adat akkor kezelhető, ha az érintett ahhoz hozzájárult. Ez a szabály vonatkozik a közszereplőkre is, tehát ha egy énekesnő nem akarja megmondani, hogy hol vett magának nyaralót, akkor azt nem szabad kideríteni, még akkor sem, ha erre sok újságolvasó kíváncsi lenne. Van viszont egy személyi kör, amelybe a közszereplők egy része beletartozik, s amelyeknek bizonyos személyes adatai nyilvánosak: ez a közfeladatot ellátó személyek csoportja.
Úgy szól a törvény, hogy ezen személyek feladatkörével összefüggő személyes adata nyilvános. Ebbe a csoportba nemcsak közszereplők tartoznak bele, hiszen közfeladatot lát el az orvos, a rendőr, a tűzoltó és a bíró is, csakúgy, mint a képviselő.
Annak az eldöntésénél, hogy milyen adat függ össze a feladatkörrel, abból kell kiindulni, hogy a szabály célja egyrészt a közpénzek felhasználásának, másrészt a közhatalom gyakorlásának az ellenőrzése. Ezért nyilvános a képviselők vagy a Magyar Televízió elnökének fizetése, és ezért nyilvános az adott ügyben ítélkező bíró neve, de címe és telefonszáma már nem, mint ahogy azt anno a kurucinfo gondolta a 2006. szeptemberi tévéostromnál randalírozók elleni büntetőperben eljáró bírókról. Ugyanezért van jogunk elkérni a minket igazoltató rendőrök azonosítóját, és ezért lehet az intézkedő rendőrt is fotózni, de ez nem mehet el odáig, hogy az őt a munkájában hátráltassa vagy visszaélésszerűen történjen.

Látható tehát, hogy a közszereplőknek többféle csoportját lehet elkülöníteni, akikre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Általánosságban viszont elmondható, hogy a közszereplők magánszférája a legkevésbé a véleménynyilvánítás szabadságával szemben élvez védelmet, viszont személyes adatai ugyanúgy bizalmas információk, kivéve ha valamilyen közérdek (közhatalom, közpénzek felhasználásának ellenőrzése) nem teszi ezeket nyilvánossá.