Védjegyek az AdWords hirdetésekben

A tavalyi év nagy slágere volt az internetjoggal foglalkozó nemzetközi szakmai körökben az Európai Bíróság Google vs. Louis Vuitton-döntése. A luxustáskákat gyártó óriáscég azért perelte a guglit, mert az lehetővé tette, hogy az AdWords hirdetési rendszerében a márkanevet kulcsszóként azok is lefoglalhassák, akiknek egyébként védjegyhasználati jogosultságuk nincsen, sőt, sok esetben a márkanév megadásakor a Google olyan hirdetéseket jelentetett meg, melyekben táskahamisítványokra hívták fel a figyelmet. A luxuscég haragja érthető, ha már láttunk néhány olyan rendkívül szemléletes ábrát, amely a szemmozgást követő ún. eye-tracking vizsgálattal készült, és a felhasználók észlelési szokásait ábrázolja. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a felhasználók 90%-a a képernyő felső tizedére összpontosít először, oda, ahova a Google újabban egyre többször szponzorált linkeket helyez el.

De vajon felelősségre vonható-e a bevásárlóközpont, ha a területén rohadt almát árusítanak? - tették fel a kérdést a Google ügyvédei, hiszen a keresőóriásnak a jogsértésekről nem volt tudomása. A bíróság azt felelte, hogy nem. Hangsúlyozni kell persze, hogy ha tudomása lett volna a védjegybitorlásokról, és nem távolította volna el a hirdetéseket, akkor felelt volna. A jelenlegi magyar szabályozás is ezt az uniós irányelvet követi: ha egy közvetítő szolgáltató (jelen esetben a Google, mint tárhelyszolgáltató) bejelentést kap valamilyen védjeggyel való visszaélésről, akkor köteles tizenkét órán belül (!) gondoskodni az információk eltávolításáról, illetve a feltételezett jogsértő értesítéséről. Ha az illető kitart igaza mellett, akkor az eltávolítást 8 napon belül kifogásolhatja, és ilyenkor a védjegyjogosultnak 10 munkanapja van, hogy keresetet nyújtson be vagy büntetőfeljelentést tegyen. Ebben a teniszmérkőzésben a szolgáltató csak labdaszedő, és ha így tesz, akkor nem felel.

Más kérdés, hogy vajon minden esetben kizárható-e, hogy valaki másnak a védjegyét kulcsszóként használja. Ezzel kapcsolatosan a luxemburgi székhelyű testület nem adott megnyugtatóan egyértelmű választ. Az világos, hogy ha a hirdetés szövegében ténylegesen szerepel a márkanév, anélkül, hogy a hirdető legalább hivatalos viszonteladója lenne a terméknek, akkor védjegybitorlást követ el. De mi a helyzet akkor, ha csak kulcsszóként foglalja be a védjegyet, viszont a hirdetés szövegében nem szerepel? Erre tekintettel a döntés - a konkrét esetből kiindulva - csak röviden utal arra, hogy miután a védjegy keresőszóként történő megadását követően megjelenő találati listában általában az első helyeken szerepel a márka hivatalos oldala, ezért a védjegy megkülönböztető funkciója nem csorbul, hiszen a fogyasztók meg tudják különböztetni a fizetett hirdetést az organikus találatoktól.

Ez - hogy egy klasszikust idézzek - "általában úgy van", de nem feltétlenül. Volt már rá példa, hogy egy hatalmas világmárka oldalát a Google egyszerűen törölte az indexéből, mert manipulálni próbálta a keresési találatokat. Nincs rá garancia, hogy egy hivatalos oldal benne legyen a top 10-ben a védjegy keresésekor. Szerencsére az Európai Bíróság azóta hozott döntései egyértelművé tették a kérdést: a Bergspechte-ügyben kimondta, hogy a hirdető áruival, illetve szolgáltatásaival kapcsolatos használatra kerül sor még abban az esetben is, ha a kulcsszóként kiválasztott megjelölés magában a hirdetésben nem szerepel, ugyanis a védjegynek nemcsak megkülönböztető, hanem reklámfunkciója is van.

A fent leírtak természetesen csak a bejegyzett védjegyek esetére érvényesek. Újabb kérdés, hogy mennyiben változik a helyzet, ha valamilyen megjelölés nem élvezi a védjegyoltalmat, mégis a fenti magatartás valósul meg. Erre egy későbbi bejegyzésben még ki fogok térni.

Share |

Jogvita a webshopról: üzlet vagy reklám?

Nemrég a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hivatal (NFH) ötszázezer forintos bírságot szabott ki egy online szexshop üzemeltetőjére. A reklámtörvény szerint ugyanis tilos az olyan áru reklámja, amely rendeltetése szerint szexuális ingerkeltésre irányul. A Szövetség az Elektronikus Kereskedelemért (SzEK) a határozatot követően egyeztetést kezdeményezett az NFH-val, ugyanis szerintük a jelenlegi törvényi szabályozás egyáltalán nem veszi figyelembe az elektronikus kereskedelem sajátosságait, mert nem tartalmaz külön szabályozást a webáruházakra. A téma kiemelt fontosságára tekintettel a jövőben több bejegyzésben is igyekszem bemutatni a webáruházakra alkalmazandó jelenlegi szabályokat.

Előrebocsátom, hogy ami a szexshop ellen kiszabott bírságot illeti, az a jelenlegi szabályokkal összhangban van. A reklámtörvény szerint ugyanis reklám minden olyan közlés, tájékoztatás vagy megjelenítési mód, amely valamilyen áru értékesítésének, igénybevételének előmozdítására, vagy a vállalkozás népszerűsítésére, illetve az áru, árujelző ismertségének növelésére irányul. Az interneten megjelenő reklámok rendkívül sokfélék. Van, ami közvetlenül az e-mail postafiókunkba ömlik, vannak az e-mail tartalmához, illetve a keresőkifejezésekhez kapcsolódó targetált hirdetések, van előreugró ablak, banner, víruskampány, reklámblog, social media marketing, meg a jó ég tudja még micsoda. Egyvalami közös bennük: én, mint fogyasztó, akaratomtól függetlenül érzékelem őket. Pont, ahogyan a tévében: attól még, hogy kimegyek tonhalas szendvicset készíteni a konyhába, a reklámblokk akkor is ott éktelenkedik a bádszpenszer közepén. Lehúzhatom a rolót, attól még ott lesz a legjobbmosópor plakátja az utcán. 

Ettől némileg különbözik, amikor besétálok a tecsóba, és ott ordít a képembe egy tábla, hogy akciósan lehet csattogószárnyú valódi műanyag falepkéket kapni. Itt már az én akaratom is benne van a pakliban, hiszen előre megfontolt szándékkal tettem ki magamat effajta pszichológiai terrornak. Hasonlóképpen, ha beütöm a böngészőmbe valamilyen webáruháznak az oldalát, akkor tudatosan lépek be virtuálisan abba az üzletbe, anélkül, hogy arra nekem a figyelmemet felhívták volna.

Laikus szemmel jogosan merül fel a kérdés, miért nem tekinthető a webáruház üzletnek? Hiszen az áru fizikai átvételét leszámítva az ügyletre vonatkozó összes lépést meg tudom tenni egy webáruházban is, ugyanúgy, ahogy egy valódi üzletben. A kérdés a szexshop esetében azért is különösen fontos, mert ugyanaz a reklámtörvény, amelyik kimondja a szexuális termékek reklámozásának tilalmát, egyúttal kivételt is tesz: a szexuális terméken, illetve a szexuális termékek üzletén belül elhelyezett reklám ugyanis nem tilos. Vagyis, ha üzletnek minősül a webáruház, akkor az online szexshop is legális.

Csakhogy az üzlet fogalmát a jogalkotó a kereskedelmi törvényben kizárólag épületre, épületrészre és egyéb helyiségekre szűkíti le. Ennek oka, hogy vannak olyan kereskedelmi tevékenységek, amelyek megkívánják a szigorú hatósági ellenőrzést, ennek garanciája pedig, hogy azokat csak fizikailag létező üzlethelyiségekben lehessen végezni (robbanóanyagok, fegyverek, festékek, növényvédő szerek, stb.). Jogtechnikailag ezt az akadályt viszonylag könnyű elhárítani, a jogászok régóta ismerik és alkalmazzák ugyanis azt a logikai műveletet, melyben megállapítanak egy főszabályt, majd a kivételeket. Tehát lehetne azt mondani, hogy a webáruház is üzlet, csak tilos benne TNT-t, kalasnyikovot, atombombát árulni. Az online szexshopokat még ennél is egyszerűbben legálissá lehet tenni: hiszen maga a reklámtörvény hagyja nyitva a kaput, hogy a szexuális termékek üzletének fogalmát külön jogszabály határozza meg. Ilyen jogszabály azonban még nem létezik. Elég lenne kiegészíteni a fogyasztóvédelmi törvényben az a-w-ig terjedő definíciós listát egy újabbal, és akkor nyugodtan aludnának az online szexshop üzemeltetők.

Nyilvánvalóan az alapprobléma ezzel nem lenne megoldva, és sok más webáruház-tulajdonos jogosan háborodna fel, hogy diszkriminálják őket a szexshoposokkal szemben. A megoldás tehát az lenne, ha végre feleszmélne a jogalkotó, és felismerné, hogy az online kereskedelem részesedése rohamosan növekszik a szolgáltató szektorban, ezért a "3D-kereskedőket" indokolatlanul részesíti előnyben a jelenlegi szabályozás a webáruházakkal szemben. Másrészt pedig, felnőttként kellene kezelni végre a felhasználót/fogyasztót, aki tudja, hogy melyik honlapra miért látogat el.

Share |

Honlaplopó honlap

Kedvenc MÁV-os blogom hívta fel a figyelmemet a minap arra, hogy egy blogroll oldal lenyúlja a bejegyzéseit. Ez így persze nem teljesen pontos, hiszen egy blogroll oldal nem csinál mást, mint megjeleníti egy-egy linken az általa figyelemmel kísért blog oldalak friss bejegyzéseinek címét. Ez idáig rendben is lenne, csakhogy ez az oldal ennél többet tesz: egy egyszerű robot segítségével automatikusan beágyazza a legnépszerűbb blogbejegyzések szövegét a saját sablonjába.
Különösebb jogászi ismeretek nélkül is meg lehet állapítani, hogy ez a tevékenység jogellenes. Igaz, hogy az iGoogle-lal például saját kezdőoldalt lehet hasonló elven, az általunk kiválasztott kedvenc oldalak legfrissebb, legérdekesebb bejegyzéseiből összeállítani, de fontos különbség, hogy azt mindenki saját magának állíthatja össze, a Google ezzel nem nyúl le senkitől semmit, csak egyszerűbbé teszi a böngészést. Egy hagyományos blogroll oldalon is bevett szokás, hogy egy-két mondatnyi ízelítőt is megjelenítenek az adott bejegyzésre mutató link alatt, de ez nem haladja meg azt az indokolt mértéket, amit általában egy szerzői műből idézni ildomos.
Merthogy természetesen egy-egy blogbejegyzés is szerzői műnek minősül. Ebből következően pedig idézni csak annyit lehet belőle, amennyit mondjuk szakdolgozat-írás közben az egyszeri egyetemista az egyes szakcikkekből. Teljes cikket bemásolni azért ciki, ugye?
Itt azonban ennél többről is van szó. Az oldal fő célja ugyanis a reklámbevétel elérése, amihez jogellenesen más szerzők műveit használja fel. A Google ezt az oldalt is ugyanúgy indexálja, vagyis látogatók érkezhetnek az oldalra, akik egyébként, ha az oldal nem lenne, az eredeti környezetben olvasnák el a szöveget. Ez pedig, ha több százezer látogatóról van szó (márpedig ilyen nagyságrenddel nyugodtan lehet számolni, ha a robotoldal "ügyesen" dolgozik, és jó sok blogot beszkennel), akár milliós nagyságrendű, elmaradt reklámbevételt jelent. Mindezt nem olyan könnyű bizonyítani, de az ily módon károsultak nagy számára tekintettel a dolog megérne egy pert...

Share |

Spamnek minősül-e a linkcsere?

Aki kicsit is foglalkozott már weboldala népszerűsítésével, az tudja, hogy a látogatottság növelésének, a keresőkben való kedvező pozíció elérésének egyik fontos eszköze a linkcsere, azaz a megfelelő szövegű, egymás oldalaira mutató linkek rendszere.

Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, valahogy fel kell vennie a kezdeményező oldalnak a kapcsolatot a másik oldallal. Az a kérdés, hogy az ilyen tárgyú e-mail elküldése elektronikus hirdetésnek minősül-e. A bizonytalanság oka, hogy 2003 óta az elektronikus kereskedelmi törvény szerint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás elektronikus úton, távollevők részére, rendszerint ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatás. Elektronikus hirdetés pedig minden olyan közlés, ami az ilyen szolgáltatás igénybevételét előmozdítja.
Tehát ingyenes "szolgáltatás" is lehet az ilyen közlés tárgya. A linkcsere nem kerül pénzbe, de kétségtelenül mindkét fél számára előnyökkel jár. Akárhogy töröm a fejem, nem tudom úgy megfogalmazni az e-mailt, hogy ne legyen benne az én oldalam linkjének a szövege és az oldalra mutató link maga, amik az oldal igénybevételét ugyebár előmozdítják.
Bár a törvény szerint nem minősül spamnek önmagában az adott tevékenységhez közvetlen hozzáférést biztosító domain név közlése, de egyrészt ha csak egy linket küldök e-mailben, akkor abból a címzett nem ért majd semmit, másrészt a Nemzeti Hírközlési Hatóság az ezzel kapcsolatos kérdésemre azt válaszolta, hogy ez a szabály "nem alkalmazható az Ön által említett esetben, ugyanis ebbe a meghatározásba beletartozhat egy újságban, honlapon, vagy más felületen található levelezési cím, más elérhetőség, weboldal cím, azonban az elektronikus levélben küldött link nem."
Nos, töredelmesen beismerem, hogy én is kerestem már meg e-mailben oldalakat linkcsere céljából. Nyilvánvaló, hogy ez az esetek többségében nem jelent problémát, hiszen általában egy oldal készítője a saját érdekében is jónak gondolja a dolgot. De akadjon csak egy magánszemély (hála az égnek, szeptembertől már csak magán e-mailcímek jöhetnek szóba spam feljelentőként), aki rossz tréfának tartja a linkcserét, és akkor nekem lőttek.
Félreértés ne essék, nem vagyok spam-párti. Csak úgy gondolom, ésszerűsíteni kellene a törvényi definíciót. Fizessen büntetést az utazási iroda, a warezoldal, az online gyógyszertár meg a többi, akik pénzért igénybevehető, valódi szolgáltatást reklámoznak, de aminek semmi köze üzleti tevékenységhez, az ne minősüljön spamnek.

Share |

Nem indít eljárást az NHH jogi személy címzettek spam bejelentése alapján

Az új reklámtörvénnyel kapcsolatos kérdések egy részére választ kaptam most a Nemzeti Hírközlési Hatóságtól. Előző postomban felvetettem, hogy bár a reklámtörvény szerint spam címzettje csak magánszemély lehet, ezt adott esetben nehéz eldönteni, különösen, ha a cég dolgozójának céges e-mail címe például így néz ki: vezetéknév.keresztnév@cégnév.hu. Az NHH tájékoztatása szerint abból kell kiindulni, hogy a levél tartalma alapján ki tekinthető címzettnek. "Amennyiben pl. egy vállalkozás hivatalos honlapján az értékesítési osztály kapcsolattartási címeként egy vezeteknev.keresztnev@cegnev.hu típusú e-mail cím szerepel, akkor arra az elérhetőségre küldött e-mailek címzettje értelemszerűen az értékesítési osztály, tehát nem természetes személy."
A másik bajom az volt, hogy a reklámtörvény egyértelmű szövege ellenére az NHH honlapján az szerepel, hogy jogi személy címzett esetén is indíthat eljárást a hatóság, bár ez nem kötelessége. Ezzel kapcsolatban most arról tájékoztattak, hogy az "idézett szövegrészlet tartalma lekerül a portálról (kezdeményezése megtörtént, kötelező engedélyezési előírások lassítják a folyamatot sajnos), a benne említett mérlegelési jogkör a vonatkozó jogi háttér többszöri átgondolása után kellőképpen nem áll meg."
Összefoglalva tehát: ha egy vállalkozásnak van hivatalos weboldala, és az azon megadott kapcsolati e-mail címekre a cégnek szóló reklámlevelet küldünk, akkor az nem minősül spamnek, és az NHH sem fog eljárni az ezzel kapcsolatos beadványok ügyében. Így már jobban hangzik, ugye?

Share |

Új reklámtörvény: spammelhetők-e a céges e-mail címek?

Nem világos, merre fog tartani a spammel kapcsolatos joggyakorlat az új reklámtörvény nyomán, a tisztánlátást nehezíti az NHH álláspontja is. A B2B marketing blogba írtam erről egy bejegyzést, amit most ide is felteszek:

Ha egy vállalkozás e-mailben akarta hirdetni magát, ezt korábban is csak úgy tehette ezt meg, hogy a weboldalán található valamilyen űrlap, vagy a szolgáltatása igénybevételekor kitöltött kapcsolatfelvételi lap segítségével előzetesen beszerezte az ügyfél e-mail címét, s ez a nyilatkozat világos utalást tartalmazott arra, hogy annak elfogadásával az ügyfél hozzájárul reklámüzenetek fogadásához. Nem volt kiskapu, hiszen az is spamnek minősült, ha valaki ilyen hozzájáruló nyilatkozatot küldött e-mailben elfogadásra.
Ezen most annyi változott, hogy a direkt marketing eme szigorú szabályainak alkalmazási körét leszűkítették a természetes személy címzettekre. Vagyis ha a címzett egy vállalkozás, akkor spammelhető. Kérdés persze, hogy ez eldönthető-e az e-mail cím alapján.
Gondolom jóhiszeműen feltételezhető, hogy az info@cégnév.hu cím egy céghez tartozik, de sok nagy cég ennél több kapcsolattartásra szolgáló címet is megad. A gondok tehát ott kezdődnek, hogy vajon minek minősül a cég honlapján Gipsz Jakab értékesítő fényképe alatt szereplő sales@cégnév.hu, vagy Cserepes Virág HR menedzser neve alatt szereplő hr@cégnév.hu e-mail cím. Hiszen ezek a címek egy meghatározott személyhez tartoznak, de nyilvánvaló, hogy ők a céget képviselik, és ennek érdekében szerepel a címük az oldalon. Arról nem is beszélve, hogy sok kis vállalkozás honlapján magának a tulajdonosnak a személyes e-mail címe szerepel. Ha én mondjuk a kerepestarcsai Tortahegesztő Kft.-nek címzek egy ajánlatot a skywalkerlajos@gmail.com címre, ami az oldalukon szerepel, akkor ez vajon a vállalkozásnak küldött ajánlat, vagy magánszemélynek küldött spam? Nos, az általános jogelvek alapján szerencsére utóbbit az eljárást megindító Nemzeti Hírközlési Hatóságnak (NHH) kell bizonyítania. Sokkal tisztább lenne ugyanakkor a helyzet, ha meghatározná a törvény, hogy az számít céges e-mailnek, ami a vállalkozás hivatalos honlapján szerepel.
Tovább bonyolítja a helyzetet viszont, hogy az NHH honlapján található egy nem lényegtelen megjegyzés:

"Az NHH Hivatala természetesen ezután is fogadja a nem természetes személyek részére küldött kéretlen elektronikus hirdetések esetén is a beadványokat, ezek alapján ugyanakkor eljárási kötelezettsége nincs, azonban mérlegelési jogkörében eljárva dönt arról, indít-e eljárást."

Ez azt jelenti magyarul, hogy fűre lépni nem tilos ugyan, de lehet, hogy megbüntetnek érte. (Szerintem egyébként az NHH nem jól értelmezi a törvényt, mert ha abban egyszer az van, hogy a szabály csak a természetes személy címzett részére küldött e-mailekre vonatkozik, akkor nem terjesztheti ki önkényesen a hatáskörét.)
Mindenesetre, ha a törvényhozónak az volt a célja, hogy megkönnyítse a B2B kommunikációt, akkor egyértelműbben kellett volna fogalmaznia, hiszen így most megnyitott egy olyan kiskaput, amin senki nem mer majd bemenni.

Share |

Változnak a direkt marketing szabályai

Szeptember 1-jétől új szabályok vonatkoznak a spamre és a direkt marketing tevékenységek egyéb (legális) formáira. Az elektronikus kereskedelmi törvény az új reklámtörvény hatályba lépése miatt módosul, ugyanis ez átfogó szabályokat ír elő az összes reklámra. A spammerekkel szemben fellépésre jogosult Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) ezentúl csak magánszemélyek bejelentése alapján köteles eljárni a spamekkel szemben. Tehát ha egy céges e-mailről érkezik bejelentés, akkor az NHH nem köteles eljárni, de mérlegelhet, s attól függően határoz majd az eljárás megindításáról, hogy hány bejelentés érkezett már az adott spammelő ellen, mekkora a jogsértés mértéke, stb. Kérdés persze, hogy milyen e-mail címnek minősül a vezetéknév.keresztnév@cégnév.hu, vagy pl. a marketing@cégnév.hu.
Ami viszont a reklámtörvény legfontosabb szigorítása, hogy direkt marketing tevékenység csak akkor végezhető, ha az érintett előzetesen és kifejezetten hozzájárul a szolgáltatáshoz, illetve megadja a nevét és a lakcímét is. Ezeket a személyes adatokat a reklámozónak a hozzájárulókról vezetett adatbázisban fel kell tüntetnie.
Ez az a szabály, ami kiütötte a biztosítékot a marketingszakmában, és - adatvédelemmel foglalkozó emberként - nálam is. Az indoklás szerint ez a rendelkezés az adatbázisok és a megadott hozzájárulások hitelességét szolgálja. Valószínűleg abba nem gondolt bele a törvényalkotó, hogy a magyar ember nem szívesen adja meg személyes adatait egy hírlevél kedvéért. Ha valamit mégis beleír a kitöltendő mezőbe, akkor az nagy valószínűséggel nem a saját neve és címe lesz. Tegyük fel, hogy ez a hamis címet megadó vevő rosszindulatú is, és spambejelentést tesz az NHH-nál. Ha utóbbi összeveti a cég adatbázisát a lakcímnyilvántartással, és rájön, hogy ni, ez egy kitalált cím, akkor mi történik? Megbünteti a reklámozót, mert a cím meghamisításával hozzájárulást szimulált??? De tegyük fel, hogy az igazi adatait adta meg a vevő. Feltétlenül szükséges a lakcímem ahhoz, hogy igénybe vegyek egy hírlevelet?
A személyes adatok védelme olyan alkotmányos jog, amely törvénnyel ugyan korlátozható, de ez a korlátozás szükséges és az elérni kívánt cél érdekében arányos kell, hogy legyen. Azt hiszem, az előbbiekből látszik, hogy szerintem ez a szabály szükségtelen is, meg aránytalan is - megérne egy próbát az Alkotmánybíróságon.
Elmaradtak ellenben azok a szigorítások, amelyekről korábban szakmai körökben szó esett. Egyrészt nem szigorodott a spam miatt kiszabható pénzbüntetés mértéke: továbbra is legfeljebb 500 ezer Ft lehet, ami megkérdőjelezi az egész szabályozás értelmét, hatékonyságát. Másrészt ebből az egész buliból továbbra is kimaradnak a hagyományos postaládánkat eldugító reklámújságok: a lakcímnyilvántartásból szerzett adatokat tehát továbbra is fel lehet használni postai reklámanyagok terjesztése céljára, kivéve persze, ha utólag a reklám címzettje azt megtiltja, aminek a lehetőségét a reklámozónak biztosítania kell.

Share |

Spammelhet-e egy levelezőrendszer?

A jelek szerint egyre ingerültebbek a felhasználók a kéretlen e-mailekkel, azaz a spamekkel szemben. Nem is olyan rég írtam arról, hogy a levelesládánkba kerülő e-maileknek ma már közel 80%-a spam, s ennek megfelelően kb. 3 éve szigorodtak is a hazai spam szabályok.
Egy érdekes ellentmondást azonban a körültekintő szabályozással sem sikerült elfedni. Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy a legtöbb levelezőrendszer az általunk küldött e-mailek alján elhelyez egy-két soros reklámcsíkokat, mintegy utóiratként. Ez teljesen más természetű hirdetés, mint a megszokott felső vagyoldalsó bannerek, illetve a Gmailben előforduló, tartalomhoz kapcsolt Adwords hirdetések: a címzett ugyanis közvetlenül az e-mail alsó részén, hagyományos szövegformátumban találja meg a reklámot, s így az a benyomása lehet, hogy azt a feladó helyezte el az e-mailben.
Amikor valaki nyitni akar egy e-mail fiókot, akkor ahhoz a szolgáltató felhasználási feltételeit el kell, hogy fogadja. Márpedig a Gmail szolgáltatói szerződésében például kifejezetten szerepel:

17.3 A Szolgáltatások rendelkezésre bocsátásáért és igénybevételéért cserébe Ön hozzájárul ahhoz, hogy a Google reklámokat helyezzen el a Szolgáltatásokon.

A freemail szabályzata is hasonlóan fogalmaz:

A [freemail]-t működtető [origo] fenntartja magának a jogot, hogy a regisztrációkor megadott adatok alapján Felhasználóinak célzott (perszonalizált) hirdetéseket (úgynevezett banner és szöveges formában), reklámleveleket, valamint a levelek végén található reklámot küldjön. (10. pont „Adatvédelem")

Ehhez képest az elektronikus hirdetés küldése akkor nem minősül spamnek, ha a címzett ahhoz előzetesen hozzájárult. Amikor a szolgáltató egyoldalúan előír olyan felhasználási feltételeket, hogy jogosult legyen reklámokat elhelyezni az e-mail végén, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az a felhasználó egyezik csak bele, aki a levelével ezt a reklámot elküldi, de az, aki megkapja, nem. Kivéve persze, ha maga is ugyanazon szolgáltató felhasználási feltételeit fogadta el. A céges e-mailcímekre is érkeznek olyan privát levelek, amelyeknek végére a web alapú levelezőrendszerek elhelyezik a reklámcsíkot.
Vajon jogosan cselekszik-e ilyenkor a szolgáltató? Véleményem szerint csak a "hálózaton belül" küldött e-maileket van joga hirdetéssel ellátnia, mert ott mindkét fél azonos feltételekhez járult hozzá a fiók nyitásakor. A többi hirdetés azonban egész egyszerűen spamnek minősül.

Share |

Családi fotóból reklámposzter

Nemrégiben bukkantam rá az alábbi videóra, ami egy régebbi TV Ügyvédjéből van. Az eset a következő: apuka felrakja az internetre a családi fotókat a kislányáról, majd döbbenten veszi észre, hogy az egyik fotót egy cég fényképes újsághirdetésben használta fel. A cég ügyvédje a panaszukra úgy reagált, hogy sem jogellenesség nem történt, sem kára nem származott belőle a kislánynak.

A sikeres kártérítési keresethez ugyanis négy feltétel szükséges: jogellenes magatartás, kár, okozati összefüggés és felróhatóság.
Az első feltétel ebben az esetben rögtön háromszorosan is teljesül. Egyrészt említik a riportban a személyiségi jogokat, valamint az ügyvéd ismerteti a Ptk. ide vonatkozó részét, miszerint képmás nyilvánosságra hozatalához az érintett személy hozzájárulása szükséges. Másrészt az adatvédelmi biztos is elmondja, hogy személyes adat csak akkor kezelhető, ha az érintett előzetesen hozzájárult (az arckép ugyanis személyes adatnak minősül). Harmadszor viszont, és ez csak a videó végén vetődik fel egy félmondatra, szerzői jogokat is sért az, aki más fényképét jogosulatlanul felhasználja.
A videóban arról beszélnek sokat, hogy az apának kell bizonyítania a kárt, és hogy ez mennyire nehézkes. Valóban, a személyiségi jogok megsértésekor kártérítési pert indítani csak annak érdemes, akinek jó ügyvédje van, vagy akit mondjuk kézzelfogható kár ért, mert pl. kirúgták a munkahelyéről, vagy el kellett a szégyentől hagynia a lakókörnyezetét stb. A lelki sokkot, a pszichés terheket, az emberi méltóságon esett csorbát ugyanis sokkal nehezebb bizonyítani, márpedig ha nincs kár, akkor nincs kártérítés.
Az adatvédelemre hivatkozva ugyanerre a következtetésre kell jutnunk: igaz, hogy a jogellenességet itt az apának nem kellene bizonyítania, mert a cégnek kellene azt, hogy jogszerűen jutott a fotóhoz, vagyis a kislány személyes adatához; azonban, ha kárigénye van, akkor megint csak neki kell bizonyítania a kárt. De legalább egyszerűbben elérheti a fotó további felhasználásának megakadályozását.
Ha viszont arra hivatkozik, hogy azok a fotók szerzői művek (és ez a szerzői jogi törvény 1999-es módosítása óta szinte minden fényképre igaz), akkor a kár bizonyítása is egyszerűbb. Hiszen a szerző a műve felhasználása után díjazásra jogosult. Ha az apuka hozzájárult volna a fotó felhasználásához, akkor azt bizonyára ellenérték fejében tette volna, azonban így egy egész jól meghatározható kár érte: az a pénz, amit általában a reklámpiacon egy ilyen méretű és minőségű reklámfotóért kérni szoktak, s amitől ilyenformán elesett.
Ha pedig egyik jogcím sem bizonyul szerencsés útnak, még mindig hivatkozhat a Ptk. jogalap nélküli gazdagodásának szabályaira, az ugyanis tiltja, hogy bárki jogellenesen vagyoni előnyre tegyen szert más rovására.
Persze tudom, ez a magyarázat kissé tankönyvszagúnak bizonyul. Bevallom őszintén, gyakorlat híján nem tudom, melyik út a járhatóbb. Célszerű lehet azonban ilyenkor az adatvédelmi biztos állásfoglalását kérni, az ő eljárása ugyanis díjmentes és aránylag gyors, és bár - egy bírósági ítélettel szemben - nem kényszeríthető ki, mégis van egy hivatalos papír a kezünkben. Az ombudsman működésének eddigi tapasztalatai alapján elmondható az, hogy állásfoglalásainak nagy presztízse van, a jogalanyok általában eleget tesznek a döntésének.

Share |