Rejtőzködő cégtulajdonosok

Miközben manapság ész nélkül pakoljuk fel magunkról személyes adatainkat az internetre, gyanakodva kérdezzük meg az ismeretlen telefonálót, hogy kitől kapta meg a számunkat. A legtöbb ember fontosnak tartja az adatvédelmet, ugyanakkor egyrészt annak megvalósulásáért keveset tesz, másrészt a konkrét esetben mindig gyanakvó és elutasító, még akkor is, ha egyébként az adatszolgáltatáshoz fontosabb érdek fűződik.

A következtetéshez alapul szolgáló történet a következő: ma meg kellett tudnom, hogy egy adott cégben kik a tulajdonosok. Ez általában nem nagy kihívás, hiszen a céginformációs rendszer nyilvános, cégkivonatot bármikor le tudok kérni. Más a helyzet részvénytársaság esetében, hiszen a részvény természete az, hogy sokkal gyorsabban gazdát tud cserélni, mint egy üzletrész, ezért a részvényesek nincsenek is feltüntetve a cégkivonatban. (Gondoljunk csak bele, egy OTP esetén naponta kb. 6543-szor kellene módosítani a cégkivonatot.) Persze a zártkörűen működő részvénytársaság részvényei nem forognak a tőzsdén, ettől függetlenül sajnos a cégnyilvántartásból nem derül ki, kik a részvényesek. 

Így aztán eszméletlenül fondorlatos módon felhívtam a céget, hogy betekinthetnék-e a részvénykönyvükbe. Mondták, hogy persze, de tudni akarják, milyen okból. Mondhattam volna, hogy csak mert statisztikát készítek a részvénytársaságokba fektető személyek keresztneveinek gyakoriságáról, de nem mondtam. Ehelyett csak finoman elmagyaráztam, hogy mivel a társasági törvény csak annyit mond, hogy "harmadik személy a részvénykönyvbe betekinthet", ezért én azt gondolom, hogy ebből nem következik, hogy nekem meg kellene indokolnom a betekintés célját. Sajnos az érvelésem nem volt meggyőző. Kötötték az ebet a karóhoz, hogy ha nem mondom el világosan, miért szeretnék betekinteni a részvénykönyvbe, akkor nem nézhetek bele.

Végül aztán kerülőúton hozzájutottam az adatokhoz, és még két fontos tanulságot is sikerült levonnom. Egyrészt sajnos a törvény indokolatlanul kedvez a rejtőzködni kívánó részvényesek javára a kft. vagy bt. tagokkal szemben. Hiszen míg utóbbiakat mindenki öt perc alatt le tudja kérdezni, addig a részvényes kiléte csak a társaság székhelyén vezetett részvénykönyvből derül ki. A törvény ugyan előírja a nyilvánosságot, de annak betartására nem ír elő semmilyen szankciót! A másik tanulság pedig az, hogy az embereknek csak akkor fontos a magánszférájuk, ha valaki a szemük láttára akar belekukkantani. Ha nem tudok róla, hogy nyomoznak utánam, akkor az nem is zavar. 

Share |

Jogi tudnivalók a webáruházakról III. rész: Miről kell tájékoztatnunk a látogatókat?

Folytatván a sorozatot ebben a bejegyzésben megkísérlem összeszedni azokat az információkat, amelyeket egy webáruház üzemeltetőjének fel kell tüntetnie a honlapján. Nincs egyszerű dolga annak a vállalkozónak, aki jogot nem ismerő emberként jogkövető módon be kívánja tartani valamennyi tájékoztatási kötelezettségét, ugyanis az erre vonatkozó szabályok szétszórtan, különböző jogszabályokban találhatók meg.

Az e-kereskedelem iránt érdeklődő laikusok túlnyomó része előtt ismert ugyan az elektronikus kereskedelemről szóló törvény, de sajnos ez a törvény csak egy részét tartalmazza a kötelezettségeknek. Mint azt már korábban említettem, szemmel láthatóan a jogalkotók még nem ismerték fel, hogy létezik egy e-kereskedelem, amely sem a csomagküldő szolgáltatókkal, sem a telemarketinggel, sem a tévés mosóporreklámokkal nem vonható egy kalap alá. Átfogó e-kereskedelmi szabályozási koncepció híján azonban jelenleg az a helyzet, hogy a webáruház reklám is, szolgáltatás is, csomagküldés is és még talán Chuck Norris is egyben.

De kezdjük a legelején, hiszen a webáruház mindenekelőtt elektronikus kereskedelmi szolgáltatás. Az ominózus törvény szerint a szolgáltatónak a honlapján az alábbi információknak kell megjelenniük:

1. a szolgáltató neve, székhelye (telephelye) vagy lakcíme,

2. a szolgáltató elérhetőségére vonatkozó adatok (ügyfélszolgálat, e-mail cím)

3. ha a szolgáltató létrejöttét vagy tevékenysége gyakorlásának megkezdését jogszabály nyilvántartásba való bejegyzéshez köti (tehát cégek esetén a cégnyilvántartás, egyéni vállalkozók esetén a jegyző nyilvántartása), akkor a bejegyző bíróság vagy hatóság neve és a szolgáltató nyilvántartásba vételi száma (pl. cégjegyzékszám)

4. engedélyhez kötött tevékenység (pl. biztosítás) esetén az engedélyező hatóság neve, elérhetősége, az engedély száma,

5. ha a szolgáltató ÁFA alany, az adószáma.

Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatás ugyanakkor természetesen szolgáltatás is, így vonatkozik rá a szolgáltatási törvény is, amely szerint az előbbieken túl tájékoztatni kell:

1. az alkalmazott általános szerződési feltételekről, külön kiemelve az alkalmazandó jogra, jogvita esetén a joghatóságra és az illetékes bíróságra vonatkozó kikötéseket,

2. arról, hogy a szolgáltató milyen jótállást vállal,

3. fix díjas szolgáltatás esetén a szolgáltatás díjáról, előre nem meghatározható díj (pl. fapados repülőjegyek) esetén az adott esetben ténylegesen fizetendő díjáról, vagy a díj kiszámításának módjáról (pl. külföldi valuta esetén az alkalmazott árfolyamot), ill. a díj összegére vonatkozó "kellően részletes és megalapozott feltevéseken alapuló előzetes becslésről",

4. a szolgáltatás egyéb lényeges jellemzőiről.

Végül nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy az elektronikus kereskedelem távollévők között jön létre, vagyis - csakúgy, mint a telemarketingre vagy a TV-shopra - vonatkoznak rá a távollévők közt kötött szerződéseket szabályozó kormányrendelet passzusai. Eszerint a webáruház oldalán köteles feltüntetni:

1. a termék vagy szolgáltatás bruttó árát az összes járulékos költséggel együtt, tehát a szállítási és postaköltség sem titkolható el,

2. a fizetés, a szállítás vagy a teljesítés egyéb feltételeit,

3. az ajánlati kötöttség idejét (ha pl. egy termék csak meghatározott ideig vehető meg kedvezményes áron, akkor az akció időtartamát),

4. az elállás jogáról.

Az elállás jogáról a szolgáltatók szeretnek megfeledkezni, ezért ezt nem árt tudni: főszabály szerint az interneten kötött szerződésektől a termék kézhezvételétől, illetve (szolgáltatás esetén) a szerződés megkötésétől számított 8 munkanapon belül el lehet állni, és ilyenkor a kereskedő az elállást követő 30 napon belül köteles az árat visszafizetni, de ebből levonhatja a rendeltetésellenes használatból eredő kárát, továbbá nem köteles megtéríteni a fogyasztónak az áru visszaküldésével összefüggésben felmerült költségeit.

Az elállás joga azonban számos esetben nem alkalmazható. Ilyen kivétel:

- ha a kereskedő a teljesítést az elállási határidő lejárta előtt a fogyasztó beleegyezésével megkezdte;

- ha a termék ára az értékesítő által nem irányítható pénzpiaci ingadozásoktól függ;

- ha a termék a fogyasztó személyéhez kötött termék, illetve természeténél fogva nem visszaszolgáltatható vagy gyorsan romlandó;

- hang vagy képfelvétel, illetve szoftverre vonatkozó szerződés esetén, ha a csomagolást a fogyasztó már felbontotta;

- újság-előfizetői ill. szerencsejáték-szerződés esetén,

- árverési szerződések esetén (vatera),

- a szállást nyújtó, ill. szállítási szolgáltatásokra vonatkozó szerződések esetén (tehát valamennyi online booking, illetve repülőjegyet árusító oldal kizárva).

Share |

Jogvita a webshopról: üzlet vagy reklám?

Nemrég a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hivatal (NFH) ötszázezer forintos bírságot szabott ki egy online szexshop üzemeltetőjére. A reklámtörvény szerint ugyanis tilos az olyan áru reklámja, amely rendeltetése szerint szexuális ingerkeltésre irányul. A Szövetség az Elektronikus Kereskedelemért (SzEK) a határozatot követően egyeztetést kezdeményezett az NFH-val, ugyanis szerintük a jelenlegi törvényi szabályozás egyáltalán nem veszi figyelembe az elektronikus kereskedelem sajátosságait, mert nem tartalmaz külön szabályozást a webáruházakra. A téma kiemelt fontosságára tekintettel a jövőben több bejegyzésben is igyekszem bemutatni a webáruházakra alkalmazandó jelenlegi szabályokat.

Előrebocsátom, hogy ami a szexshop ellen kiszabott bírságot illeti, az a jelenlegi szabályokkal összhangban van. A reklámtörvény szerint ugyanis reklám minden olyan közlés, tájékoztatás vagy megjelenítési mód, amely valamilyen áru értékesítésének, igénybevételének előmozdítására, vagy a vállalkozás népszerűsítésére, illetve az áru, árujelző ismertségének növelésére irányul. Az interneten megjelenő reklámok rendkívül sokfélék. Van, ami közvetlenül az e-mail postafiókunkba ömlik, vannak az e-mail tartalmához, illetve a keresőkifejezésekhez kapcsolódó targetált hirdetések, van előreugró ablak, banner, víruskampány, reklámblog, social media marketing, meg a jó ég tudja még micsoda. Egyvalami közös bennük: én, mint fogyasztó, akaratomtól függetlenül érzékelem őket. Pont, ahogyan a tévében: attól még, hogy kimegyek tonhalas szendvicset készíteni a konyhába, a reklámblokk akkor is ott éktelenkedik a bádszpenszer közepén. Lehúzhatom a rolót, attól még ott lesz a legjobbmosópor plakátja az utcán. 

Ettől némileg különbözik, amikor besétálok a tecsóba, és ott ordít a képembe egy tábla, hogy akciósan lehet csattogószárnyú valódi műanyag falepkéket kapni. Itt már az én akaratom is benne van a pakliban, hiszen előre megfontolt szándékkal tettem ki magamat effajta pszichológiai terrornak. Hasonlóképpen, ha beütöm a böngészőmbe valamilyen webáruháznak az oldalát, akkor tudatosan lépek be virtuálisan abba az üzletbe, anélkül, hogy arra nekem a figyelmemet felhívták volna.

Laikus szemmel jogosan merül fel a kérdés, miért nem tekinthető a webáruház üzletnek? Hiszen az áru fizikai átvételét leszámítva az ügyletre vonatkozó összes lépést meg tudom tenni egy webáruházban is, ugyanúgy, ahogy egy valódi üzletben. A kérdés a szexshop esetében azért is különösen fontos, mert ugyanaz a reklámtörvény, amelyik kimondja a szexuális termékek reklámozásának tilalmát, egyúttal kivételt is tesz: a szexuális terméken, illetve a szexuális termékek üzletén belül elhelyezett reklám ugyanis nem tilos. Vagyis, ha üzletnek minősül a webáruház, akkor az online szexshop is legális.

Csakhogy az üzlet fogalmát a jogalkotó a kereskedelmi törvényben kizárólag épületre, épületrészre és egyéb helyiségekre szűkíti le. Ennek oka, hogy vannak olyan kereskedelmi tevékenységek, amelyek megkívánják a szigorú hatósági ellenőrzést, ennek garanciája pedig, hogy azokat csak fizikailag létező üzlethelyiségekben lehessen végezni (robbanóanyagok, fegyverek, festékek, növényvédő szerek, stb.). Jogtechnikailag ezt az akadályt viszonylag könnyű elhárítani, a jogászok régóta ismerik és alkalmazzák ugyanis azt a logikai műveletet, melyben megállapítanak egy főszabályt, majd a kivételeket. Tehát lehetne azt mondani, hogy a webáruház is üzlet, csak tilos benne TNT-t, kalasnyikovot, atombombát árulni. Az online szexshopokat még ennél is egyszerűbben legálissá lehet tenni: hiszen maga a reklámtörvény hagyja nyitva a kaput, hogy a szexuális termékek üzletének fogalmát külön jogszabály határozza meg. Ilyen jogszabály azonban még nem létezik. Elég lenne kiegészíteni a fogyasztóvédelmi törvényben az a-w-ig terjedő definíciós listát egy újabbal, és akkor nyugodtan aludnának az online szexshop üzemeltetők.

Nyilvánvalóan az alapprobléma ezzel nem lenne megoldva, és sok más webáruház-tulajdonos jogosan háborodna fel, hogy diszkriminálják őket a szexshoposokkal szemben. A megoldás tehát az lenne, ha végre feleszmélne a jogalkotó, és felismerné, hogy az online kereskedelem részesedése rohamosan növekszik a szolgáltató szektorban, ezért a "3D-kereskedőket" indokolatlanul részesíti előnyben a jelenlegi szabályozás a webáruházakkal szemben. Másrészt pedig, felnőttként kellene kezelni végre a felhasználót/fogyasztót, aki tudja, hogy melyik honlapra miért látogat el.

Share |

Zártkörűen működő cégnyilvántartás

Nem vagyok nyitott az új dolgokra, tudom, nekem már a koffeinmentes kávénál is ledobja az agyam a gépszíjat. Nehezen értem meg, ha valamit egy bizonyos cél érdekében hoznak létre, majd a gyakorlati átültetésekor úgy agyonszabályozzák, hogy végül maga a kezdeti célkitűzés válik értelmetlenné.

A cégnyilvántartást azért hozták létre, hogy bárki ember fia meggyőződhessen például arról, hogy vajon a Svindli Bt. mögött, amelyik direkt marketing levelekkel bombáz, ugyanaz a Gipsz Jakab áll-e, aki korábban néhány céget már sikeresen csődbe vitt, vagy aki után éppen piramisjáték-csalás miatt nyomoz a rendőrség. A cégnyilvántartás segítségével nap mint nap ellenőrzik a fővállalkozók az alvállalkozókat, az alvállalkozók a beszállítókat, a beszállítók a nagykereskedőket, a nagykereskedők a kiskereskedőket, a kiskereskedők a leendő üzleti partnert, az ügyvédi irodák pedig mindenkit.

A cégnyilvántartás használatához természetesen kell tudni legalább a keresett cég nevét, vagy cégjegyzékszámát, e nélkül nincs is értelme hozzákezdeni a keresésnek. Vagyis, ha én csak annyit tudok, hogy Gipsz Jakab kiszállt a Svindli Bt-ből, és alapított egy új céget, akkor a cégnyilvánosság elve már nem érvényesül, nyilván a személyes adatok kíméletlen védelme érdekében. Hozzáteszem, nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban, mint például Csehországban, nemcsak a cégnyilvántartásban, de a telekkönyvben is lehet név szerint, elektronikusan keresni, tehát Gipsz Jakabról még az is kiderül, hány telkét terheli már jelzálog. Vannak olyan volt kommunista országok, amelyek már megértették a demokrácia lényegét: az átláthatóságot és a nyilvánosságot.

Magyarország az OECD versenyképességi ranglistáján hagyományosan hátul kullog, az utóbbi időben azonban egy területen volt legalább mezőnyben: ez a cégalapítás, cégeljárás és cégnyilvántartás egyszerűsége, gyorsasága és átláthatósága. Nosza, akkor rendszabályozzuk meg – döntött így a Parlament nemrég, és a személyes adatok védelmére hivatkozva már le is radírozták a céginformációs szolgálat által kiadott cégkivonatokról a cégek tagjainak, vezető tisztségviselőinek, könyvvizsgálóinak, felügyelőbizottsági tagjainak lakcímeit. Arra hivatkozva egyébként, hogy egy szintén most meghozott törvény alapján nyilvános adat lesz az állami cégek vezető tisztségviselőinek fizetése, és nem szerencsés, ha a nagyérdemű egyszerre látja, hogy a derék közszolga mennyit keres, illetve hol lakik.

Természetesen jogunk van tudni, hogy az állami vállalatok vezetőinek munkáját adóforintjainkból pontosan mennyivel honorálják. Sokkal fontosabb közérdek fűződik azonban ahhoz, hogy a cégek vezetői beazonosíthatóak legyenek. A cenzúrázott cégkivonatban jelenleg a természetes személy neve, illetve anyja neve látható (ha már adatvédelem, akkor inkább ez utóbbi aggályos, hiszen beleegyezése nélkül milyen alapon használják fel személyes adatát a cégkivonatban, ha a céghez csak annyi köze van, hogy ő az ügyvezető anyukája?). Ez a két adat önmagában mindenesetre édeskevés, hiszen bizonyára jó pár Kovács István létezik, akinek édesanyját Kiss Zsuzsannának hívják. Az oknyomozó újságírók e két adat birtokában nem írhatják le százszázalékos bizonyossággal, hogy a Svindli Bt. és a Korrupt Kft. tulajdonosi szerkezete össze van fonódva. Márpedig az oknyomozó újságírók körültekintőek, mert nem akarnak rágalmazás miatti kártérítési pereket.

De egyik hivatalos eljárás elindításához sem elégséges ez a két adat. Ha például a Svindli Bt. tartozik nekem, és én felszólító levelet küldök a cég székhelyére (ez az adat szerencsére még nyilvános), ahonnan jó darabig nem jön válasz, akkor jogom lenne közvetlenül a bt. beltagjához fordulni, mert ő mögöttesen felel a cég tartozásaiért, ráadásul a teljes vagyonával. A lakcím ismerete nélkül mindez nehezen megy.

Azt mondja a törvény, hogy egyéb személyek törvényben biztosított jogaik gyakorlásához vagy törvényes érdekeik védelmében a cégjegyzékbe bejegyzett lakóhelyet kizárólag a céginformáció iránt benyújtott kérelem alapján ismerhetik meg. Remek. Naponta csak ügyvédi irodáktól, behajtóktól több ezer ilyen kérelem fog a cégbíróságokra érkezni, ezt most borítékolom. A cégbíróságnak a törvény szerint elektronikusan öt éven át rögzítenie kell azt, hogy ki, mikor és milyen jogcímen kért ki lakcímadatot tőlük, ráadásul mindezt oly módon, hogy az adat célhoz kötött felhasználása ellenőrizhető legyen. Az adat törvényes jogcímtől eltérő felhasználásának jogkövetkezményeit az információt kérő viseli. Ez a fenyegetés elsősorban az újságíróknak szól, hogy az általuk kért lakcímadatot ne közöljék az újságban, ezt azonban eddig sem tették, hiszen nem az érdekes, hogy Gipsz Jakab hol lakik, hanem az, hogy hány cége ellen indult már felszámolás. Másrészt viszont felvetődik a kérdés, hogyan bizonyítható a jogcímtől eltérő felhasználás, illetve a felhasználó személye. Ha betörnek a vezérigazgató villájába, akkor a rendőrség kihallgatja majd az összes személyt, aki a lakcímet a cégbíróságon lekérdezte? Érdekes kérdés, de ez már legyen a rendőrség dolga.

Az adatvédelmi jog világosan különbséget tesz az egyes adatkategóriák között. Vannak közérdekű adatok és vannak személyes adatok. Továbbá vannak olyan személyes adatok is, amelyek közérdekből nyilvánosak. A Jogifórum tavaly két ismert adatvédelmi jogi szakértővel készített interjút. Dr. Jóri András – aki időközben adatvédelmi biztos lett – a cégadatokkal kapcsolatban leszögezte:

"a cégnyilvántartás arra szolgál, hogy a hitelezők érdekeinek védelme, a forgalom biztonsága érdekében megismerhetők legyenek a cégek adatai, közöttük a cégben tagként, cégjegyzésre jogosultként, vezető tisztségviselőként vagy felügyelőbizottsági tagként szereplő természetes személyek adatai is. Az érintett személyek ebben az esetben természetesen nem hivatkozhatnak a személyes adatok védelméhez fűződő alkotmányos jogukra, hogy a betekintést megakadályozzák."

Dr. Szabó Máté Dániel még ennél is továbbment:

"a cégadatok, és azokkal együtt a cégekben tevékenykedő természetes személyek egyes személyes adatai nyilvánosságát elsősorban a forgalom biztonsága indokolja, az, hogy aki szerződik, tudja, kivel köt üzletet, ne lehessen olyan könnyen becsapni egymást a piacon. A jogi szabályozással előírt nyilvánosság ezt úgy éri el, hogy a gazdaságnak ezt a részét átláthatóvá teszi: akit érdekel, hogy ki áll egy vállalkozás mögött, vagy milyen összefonódások vannak a piaci versenytársai között, az a kötelezően nyilvános adatok felhasználásával ellenőrizheti ezeket. A tág értelemben vett információsza­badságból pedig az a követelmény is levezethető, hogy a közhatalom átláthatósága mellett a gazdasági hatalom is legyen bizonyos mértékben átlátható."

A fentiek tükrében én az adatvédelmi biztos helyében a mostani törvénymódosítás kapcsán gondolkodnék egy alkotmánybírósági beadványon. De lehet, hogy valamelyik újságíró vagy ügyvéd már meg is előzte.

Share |

Több bürokrácia a spam-eljárásban

Két fontos, a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) spamekkel szembeni eljárási szabályait érintő változás is életbe lépett a közigazgatási eljárási szabályokat tartalmazó törvény októberi átfogó módosítása miatt. A változások egyrészt némi bürokráciával fűszerezik meg az eddig viszonylag egyszerűnek titulált eljárást, másrészt a komolytalan, rögeszmés panaszkodók visszatartásával talán meggyorsítják az NHH munkáját és elősegítik, hogy a komoly ügyekkel foglalkozhasson.

Az egyik változás, hogy ezentúl a megszokott spam-bejelentes@nhh.hu címen keresztül nem lehet ügyet intézni, a bejelentést ezentúl elektronikus úton csak ügyfélkapuval rendelkező személyek tehetik meg, a megszokott elektronikus űrlap kitöltésével. Akinek nincs ügyfélkapuja, az természetesen postai úton továbbra is benyújthatja az NHH honlapjáról letöltött és kitöltött bejelentő űrlapot.

A bejelentés azonban nem garantálja azt, hogy a hatóság el is indítja az eljárást. Ha biztosra akarunk menni, abban, hogy az NHH foglalkozik az ügyünkkel, akkor nem bejelentést kell tenni, hanem az eljárás megindítása iránti kérelmet kell benyújtani, ami viszont ezentúl az általános közigazgatási eljárási illeték, azaz 2.200,- Ft megfizetésével jár majd. Ennek megfizetésére a következő szabályok érvényesek: amennyiben a kérelmet elektronikus űrlapon nyújtották be, akkor az eljárás megindítását követően banki átutalással, vagy a postákon beszerezhető "Magyar Államkincstár Eljárási illetékbevételi Számla" feliratú postai készpénz-átutalási megbízás (sárga csekk) használatával a Magyar Államkincstár eljárási illetékbevételi számlájára (10032000-01012107) kell az illetéket megfizetni. Ha a kérelmező illetékfizetési kötelezettségének nem tesz eleget, akkor a Hatóság hiánypótlási felhívást bocsát ki, amelynek eredménytelensége esetén az eljárást megszünteti.

Egy egyszerű spam miatt feldühödött magánszemélynek valószínűleg nem ér meg 2.200,- Ft-ot és ennyi macerát a történet. Ha viszont csak sima bejelentést tesz, akkor az NHH lehet, hogy nem is foglalkozik az ügyével, ráadásul, mivel nem is lesz ügyfél, így nem is értesül az esetlegesen megindult eljárás eredményéről. Ugyanakkor, ha kérelmet nyújt be, akkor az NHH csak a kérelemben megjelölt konkrét üggyel foglalkozhat, a bejelentés kapcsán meginduló hatósági eljárás viszont az egész céget, jelenséget, kampányt, tevékenységet vizsgálhatja.

Az NHH szóvívője szerint a jövőben több átfogó, a cégek egész működését górcső alá vevő vizsgálat lefolytatását tervezik, aminek a fentiek alapján kedvez az, ha a bejelentések aránya lesz túlnyomó. Ez dicséretes célkitűzés, de akkor viszont nem értem, miért kötik a bejelentések fogadását is ügyfélkapu-regisztrációhoz. Vagy miért nem módosítják úgy az NHH eljárását szabályozó törvényt, hogy a kérelemből indult eljárás túlterjeszkedhet a kérelem keretein is. Ha pedig komoly eredményeket akarnak elérni a spamek elleni harcban, akkor miért nem emelik meg a bírságok összegét a jelenlegi 50-500 ezer Ft-ról? Nem értem, de lehet, hogy csak én vagyok ideológialag képzetlen.

Share |

Egy amerikai ítélet margójára: sajtószabadság az interneten

Állandó ihletadó oldalam, a Zugügyvéd jelentetett meg egy érdekes cikket egy amerikai perről, amely egy Tékozló Homár-jellegű fogyasztóvédő honlap, illetve az ezen oldalon álnéven publikáló felhasználó ellen folyt, mivel az illető becsmérlő cikkeket közölt egy oktatási intézményről, miután az többször is jogsértő módon járt el vele szemben. Egy percig sem volt afelől kétségem, hogy a panaszossal szemben megszüntették az eljárást, hiszen ő csak élt az amerikai alkotmány első kiegészítésében garantált szólásszabadsághoz való jogával, ami az Egyesült Államokban foggal-körömmel védett érték. De mi történt az internetszolgáltatóval?

Korábbi olvasmányaimból rémlett egy eset szintén Amerikából, amelyben egy pénzügyi híroldal ellen egy befektető indított pert, mert az egyik kommentelő befektetési csalás elkövetésével vádolta meg. Azért perelte a befektető a weboldalt, mert az vállalta, hogy a kommentek előzetes moderálást követően kerülnek nyilvánosságra. A bíróság úgy találta, hogy mivel a honlapnak lett volna lehetősége arra, hogy a becsületsértő kijelentést ne tegye közzé, ezért a felelőssége megalapozott. Nos, az 1995-ös ítélet óta Amerikában sokat változott a helyzet, a magyarra értelmesen lefordíthatatlan nevű Communications Decency Act már ésszerűen szabályozza a tartalomszolgáltatók felelősségét, ennek megfelelően a bíróság is elutasította a fenti esetben a honlappal szembeni keresetet.

Magyarországon sajnos úgy általánosságban is igaz, hogy a szólásszabadság nem élvez megfelelő védelmet sem a törvényekben, sem a bíróságok ítélkezési gyakorlatában, hogy aztán a médiáról ne is beszéljünk. Az internet az egyetlen olyan média, ahol valóban szabad lehetne a vélemény, ahol egyedül az adott honlap vagy fórum belső szabályzatának kell megfelelni. A különböző fórumok moderátorai általában amúgyis jóval egészségesebb jogérzékkel rendelkeznek e körben, mint a legtöbb bíró, és csak akkor cenzúráznak, ha az valóban uszító, gyalázkodó vagy annyira kritikán aluli, hogy muszáj.

A hazai törvényi szabályozás egyrészt - mintha nem mérte volna fel kellően az internet jelentőségét - meglehetősen szűkszavúan fogalmaz e témakörben, másrészt mintha szándékosan ösztönözné is az önkéntes cenzúrázást. Nemes egyszerűséggel csak annyit mond, hogy a szolgáltató felel az általa rendelkezésre bocsátott, jogszabályba ütköző tartalmú információért.

Egy blogger például rögtön három kérdéssel is szembe találja magát: vajon ő szolgáltatónak minősül-e az elektronikus kereskedelmi törvény szerint? (Jogász kollégák kedvéért ld. 2001. évi CVIII. törvény 2. § k) pont, ill. ezzel összefüggésben 2. § f) pont.) Én arra jutottam, hogy igen. És akkor vajon a blog kommentjeiben megjelenő véleményeket ő bocsátja rendelkezésre, avagy a kommentelők? Nem egyértelmű a szöveg, valószínűleg azért, mert a törvény megírói egyáltalán nem gondoltak a blogokra, közösségi oldalakra, fórumokra, videómegosztókra, hiszen ezeken a tartalom részben, sőt, többnyire nem a szolgáltató által jön létre. De fogadjuk el a kiterjesztő értelmezést, a szolgáltató felel minden információért, amely a honlapján megjelenik, akár ő, akár a felhasználói tették közzé. Elvárható-e egy egyszerű bloggertől, hogy naponta ellenőrizze, ki és milyen megjegyzéseket tesz a posztjaihoz? Én minden különösebb gond nélkül át tudom tekinteni azt a havi egy-két megjegyzést, ami erre a blogra érkezik, de vajon mennyi idő kellene ehhez olyan blogokon, amelyek pl. majdnem minden nap megjelennek az index címlapján?

És végül: vajon elvárható-e egy szolgáltatótól, hogy maga döntse el, mi a jogszabálysértő? Nyilván ha egy kommentelő rendszeresen horogkeresztes avatarral írja hozzászólásait, az (majdnem) minden fórumon megüti a moderátor ingerküszöbét. De egy fórumon nemcsak tiltott önkényuralmi jelképpel lehet visszaélni, hanem lehet rágalmazni, szerzői joggal visszaélni, személyiségi jogokat sérteni, személyes adatokkal visszaélni, spammelni vagy akár tisztességtelen piaci magatartást gyakorolni. Nem biztos, hogy ezek első látásra felismerhető jogszabálysértések.

Ebből a szempontból egyszerűbb helyzetben vannak a tárhelyszolgáltatók. Ők ugyanis mentesülnek a felelősség alól, ha nincs tudomásuk az információval kapcsolatos jogellenes magatartásról, vagy arról, hogy az bárkinek a jogát vagy jogos érdekét sértené, illetve, ha - amint tudomást szerez az információ jogsértő voltáról - haladéktalanul eltávolítja azt. Vagyis, amint ezt egy korábbi bejegyzésemben már írtam, ha érkezik egy "komoly névtelen feljelentés" a tárhely szolgáltatójához, akkor ő nem fog mérlegelni, hogy komolyan vegye-e, vagy nem, hanem a saját felelősségének kizárása érdekében el fogja távolítani a tartalmat.

Pedig viszonylag egyszerűen elkerülhető, hogy a szolgáltatót minden komment esetén a "bírói pulpitusra kényszerítsük", ráadásul a megoldás magában a törvényben is szerepel. A szerzői jogot és a védjegyoltalomból eredő kizárólagos jogot sértő információk esetén a jogosultnak lehetősége van értesíteni a szolgáltatót, ha szerinte a jogait megsértették. Erre a szolgáltató köteles ugyan ideiglenesen levenni a jogsértő tartalmat, de egyben köteles az eltávolításról értesíteni az információ közzétevőjét. Ha az illető 8 napon belül kifogással él az intézkedéssel szemben, akkor a szolgáltató köteles visszahelyezni az információt és értesíteni a jogosultat a visszahelyezésről. A jogosult ezt követően bírósági eljárást indíthat, amelyben ideiglenes intézkedésként kérheti a jogsértő tartalom ismételt törlését. Ez az ún. notice-and-take-down eljárás, ha első ránézésre bonyolultnak is tűnik, a szolgáltató szempontjából roppant egyszerű, hiszen neki csak az a kötelessége, hogy értesítse a két vitatkozó felet, a többit pedig majd eldönti a bíróság. Ezt az eljárást csak ki kellene terjeszteni valamennyi jogsértés esetére, és akkor a probléma meg lenne oldva, minden honlapüzemeltető, fórummoderátor és blogger nyugodtan aludhatna, egyszerűen nem is értem, miért csak szerzői jogi és védjeggyel kapcsolatos jogsértésekre korlátozzák ezt az eljárást.

Az a benyomásom, hogy a magyar törvényhozók egyszerűen nem vesznek tudomást az internet, mint média sajátosságairól, mintha nem is ismernék el az internetet önálló kommunikációs csatornának. (Habár ez talán jobb is, mert akkor még rászabadítanának valami dohos, ortt-szerű, gyanús gittegyletet a bloggerekre.) Mindössze egyetlen "pozitív" változás tapasztalható: a nemrég elfogadott új Ptk. immár legalább sajtóként tartja számon az internetet, amikor kimondja, hogy sajtó-helyreigazítást az internet útján közzétett közleményekkel szemben is alkalmazni lehet...

Share |

Keménykalapos kémprogramok, avagy online házkutatás

Adatvédelmi szempontból sokan mérföldkőnek tekintik a német alkotmánybíróság tavalyi döntését, melyben megalkotta az információtechnológiai rendszerek integritásához és megbízhatóságához fűződő alkotmányos jogot. Az ügy hátterében az a felismerés húzódik, hogy a számítástechnika fejlődése lépéselőnybe hozta a nemzetközi terrorszervezeteket a bűnüldöző szervekkel szemben, mivel ezen csoportok kommunikációja átterelődött az Internetre, amelyen gyorsabban és biztonságosabban tudják akcióikat megszervezni. Mindezek ismeretében Nordrhein-Westfalen tartomány parlamentje tavaly törvényt hozott az „online házkutatásról”, melyben felhatalmazta a tartományi nemzetbiztonsági szerveket, hogy súlyos bűncselekmények, így különösen az állam biztonságát, más életét, testi épségét vagy szabadságát veszélyeztető cselekmények gyanúja esetén a veszélyért felelős személyekről adatokat gyűjthessen oly módon, hogy a gyanúsított számítástechnikai rendszerére ún. trójai szoftvert telepíthessen. A szoftvert akár az Interneten keresztül is rá lehet telepíteni a célszámítógépre, amelyről így a hatóság a rajta lévő összes adathoz hozzá tud férni, ráadásul anélkül, hogy ebből a felhasználó bármit is észrevenne.
Az alkotmánybíróság azonban tavaly megsemmisítette a törvényt, megalkotva egyúttal az információs rendszerek integritásához és megbízhatóságához fűződő alkotmányos jogot. Érvelésük szerint azért szükséges létrehozni egy külön "IT-alapjogot", mert napjainkban egy-egy személyes használatú számítógép akkora mennyiségű és olyan bizalmas jellegű információcsomagot hordoz az adott személyről, amely alapján könnyedén egy teljes személyiségprofil is kialakítható. Ezért az ilyen IT-rendszerek sérthetetlenségéhez komoly érdek fűződik, s bármilyen beavatkozás súlyosan korlátozza az általános személyiségi jogokat, így csak nagyon szűk körben lenne helye.
A gond ugyanis az, hogy ha a nemzetbiztonsági szerv tudja is, hogy mit akar megtalálni a célszámítógépen, akkor is a teljes adatállományt át kell fésülnie, s ezáltal olyan szenzitív adatok kerülnek a birtokába, amelyeknek adott esetben semmi közük az ügyhöz. Lehet persze szabályozni, ahogyan általában a titkos információgyűjtésnél, így a magyar Btk.-ban, illetve a rendőrségi törvényben szabályozzák is, hogy az ügyhöz nem kapcsolódó információkat, személyes adatokat azonnal meg kell semmisíteni, de ezáltal még nem lehet meg nem történtté tenni a jogosulatlan adatkezelést. Márpedig, így a német alkotmánybíróság, egy-egy személyi számítógép teljes átkutatása olyan mértékű beavatkozást tesz lehetővé a magánszférába, amely aránytalanul korlátozza a személyiségi jogokat.
Pár évvel korábban volt egy adatvédelmi tárgyú döntése a testületnek, amelyben hasonló dilemmát boncolgattak. Akkor, közvetlenül a madridi és a londoni terrormerényletek, illetve az al-Kaida hamburgi sejtjeiről szóló hírek után, több tartomány törvényt hozott a gyorsabb, átfogóbb rendőrségi adatkezelésről. Ez lehetővé tette, hogy a különféle nyilvántartó rendszerekből nyert személyes adatok alapján a német rendőrség előre meghatározott kritériumok szerint halászhasson az adattengerben, vagyis a konkrét esetben hozzáférhessen az összes, 18-40 év közötti, férfi, nappali tagozatos, muszlim vallású egyetemista személyes adataihoz. Természetesen itt is megsemmisítő ítélet született a bíróság részéről.
A kérdés persze mindkét esetben nemcsak jogi, hanem filozófiai jellegű is. A XXI. század embere okkal gondolhatja úgy, hogy lépten-nyomon nyilvántartják, minden mozdulatát videókamerák, szerverek, azonosítókártyák rögzítik. Orwell regénye szóról-szóra megvalósul. Ilyen körülmények között egy állampolgár az alaposan kiherélt magánszférájáért cserébe joggal várhatja el, hogy az állam, ha már úgyis mindenkiről mindent tud, védje meg őt a bűnözőktől, terroristáktól. Vagy megfordítva: ha a rendőrségnek folyton adatvédelmi akadályokba kell ütköznie munkája során, akkor ne csodálkozzon senki, ha több pénz, több idő és nagyobb erőfeszítések árán tudja megelőzni vagy feltárni a bűncselekményeket. Lesarkítva a dilemma tehát a következő: kevesebb szabadságért nagyobb biztonság, avagy több szabadság, de kevesebb biztonság?
Véleményem szerint azonban nem lehet a kérdést ennyire általánosan megválaszolni. Míg mondjuk a belvárosi kerületekben felszerelt térfigyelő kamerák esetén elfogadom, hogy a biztonságom érdekében korlátozzák a képmáshoz való jogomat, addig egy távoli terrorveszély elhárítása érdekében elfogadhatatlannak tartanám, hogy csak azért, mert mondjuk muszlim az apám, bekerüljek egy rendőrségi adatbázisba.
A térfigyelő kamerák nagyban hozzájárultak a belvárosi kerületekben elkövetett kocsilopások és egyéb bűncselekmények számának csökkenéséhez. Vajon egy trójai vírus telepítése egy gyanúsított számítógépére mennyiben könnyíti meg a nyomozó szerv munkáját? Hiszen, ha már gyanúsított, akkor nyilván egyéb információk is a rendelkezésre állnak feltételezett tettével kapcsolatban, amelyről bírói engedéllyel telefonlehallgatás vagy házkutatás során további terhelő bizonyítékok is szerezhetők, a telefon- és internetszolgáltatók pedig, a 2006-ban elfogadott "Big Brother Irányelvet" átültető törvény alapján kiadhatják a híváslistáját és az internethasználat során keletkezett "cache" adatait is, vagyis, hogy mikor melyik weboldalakat látogatta.
Ezek a rendőrségi intézkedések is korlátozzák a gyanúsított személyiségi jogait, de ezek a korlátozások célzottan a gyanúsított feltételezett bűnelkövető tevékenységére irányulnak és minimalizálják az irreleváns és szenzitív személyes adatok kezelésének az esélyét. Ezzel szemben egy számítógép teljes adatállományának automatizált átkutatásával ágyúval lőnénk verébre, hiszen az előbbi módszerekhez viszonyítva nem érhető el számottevően nagyobb előny a nyomozás szempontjából, viszont jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy a titkos online házkutatás során az ügyre nem tartozó, rendkívül bizalmas és intim információk birtokába jutna a rendőrség.
Lehet azzal érvelni a magánszféra védelmével szemben, hogy a túlzott privacy-védelem a pedofilhálózatok és a szoftver- illetve DVD-hamisítók helyzetét könnyíti. A legtöbb ország joga, így a magyar jog is lehetővé teszi, hogy a rendőrség hagyományos házkutatás során lefoglaljon számítógép-merevlemezeket, ellenőrizze azok tartalmát. A gyanúsított ilyenkor értesül az intézkedésről, láthatja a saját szemével a bírói engedélyt, s adott esetben közre is működhet a bizonyítékok felkutatásában. Egy trójai szoftverrel viszont nehéz a kommunikáció, hiszen nem kopogtat, nem kérdezhető meg tőle, hogy miért jött, és nem hagy nyomot maga után, ez pedig visszaélésekre is lehetőséget ad, ráadásul egy "meghackelt" gép később könnyebben esik áldozatul további, külső vírusfertőzéseknek is.
A legveszélyesebbnek azonban egy ilyen intézkedés demokráciára gyakorolt hatását tartom. A szabadság, a befolyástól mentes magánszféra pedig a demokrácia alapja. De ki érezné többet szabadnak magát, ha tudná, hogy bármilyen fénykép, szöveg, videó, amit a gépén tárol, egyúttal akár egy nemzetbiztonsági adatbázisban is szerepelhet?

Share |

A közszereplők magánszférája

Közszereplőnek lenni nem egy egyszerű feladat. Nemcsak azért, mert ők az átlagembernél toleránsabban kell, hogy viseljék a kritikát, a gúnyt, a nyilvánosságot és a fotózást; hanem azért is, mert a rájuk vonatkozó szabályokat tekintve igencsak ellentmondásos a joggyakorlat, sőt, az is kérdéses, egyáltalán ki számít közszereplőnek.

A történet 1994-ben kezdődött, amikor is az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Büntető Törvénykönyvnek a "hivatalos személy megsértése" című, az előző rendszerből ránk maradt bűncselekményét. Az azóta milliószor idézett indoklás szerint: „a kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat, a közhivatalnokok esetében, és valamennyi közszereplő esetében tágabbak, mint magánszemélyek tekintetében”. Ám a közszereplő fogalmának definiálásával a törvényhozás mind a mai napig adós maradt.
Ugyanez a határozat azt is kimondja, hogy „az állami tisztségviselők és más közszereplő politikusok magánszférája másokénál szűkebb”. Ez az előző megállapításból is következne, hiszen a nagyobb kritika nagyobb beavatkozást jelent a magánszférába. De a magánszféra határait nemcsak a véleménynyilvánítással szemben megkövetelt tolerancia szintje jelöli ki, hanem az is, hogy például kinek milyen adata nyilvános, ki mikor fotózható, stb.
A magánszférába történő egyes beavatkozásokra más-más szabályok vonatkoznak. Nem mondhatom azt, hogy mivel Kiszel Tünde közszereplő, ezért nyilvánosságra hozhatom, mennyi a jövedelme és milyen autója van. De nemcsak a beavatkozás jellege, hanem alanya szerint is különbséget kell tenni. Míg a mindenkori MTV elnök fizetése nyilvános, addig ugyanez nem mondható el a Heti Hetes vendégeiről, pedig a szó köznapi értelmében mind közszereplők.

Megmondom a véleményem

A véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legjobban védett jog (legalábbis elméletben), ugyanis ez a demokrácia alapvető meghatározója. Nagyjából egy dolog szabhat neki korlátot: a másik ember becsülete. A fenti alkotmánybírósági határozat pedig azt mondja ki, hogy ez a korlát magasabban helyezkedik el azon személyek esetén, akiknek az élete a nyilvánosság előtt zajlik, vagy akik valamilyen közhivatalt töltenek be. Ez a vélemény lehet akár sértő is, ezt állapította meg a strassbourgi bíróság abban a perben, amit 1999-ben Jörg Haider osztrák kormányfő indított egy újságíró ellen, aki lehülyézte egy cikkében. A vélemény megjelenhet karikatúra formájában is. A HVG ellen 1998-ban indított pert a Horn-kormány titokminisztere, mert a címlapon az ő arca volt látható oly módon, hogy a szeme kendővel volt bekötve, a füleiben parafadugó volt, a szája pedig össze volt kapcsozva. Az ítélet kimondta, hogy közszereplők esetén a véleménynyilvánítás csak akkor sért személyiségi jogot, ha az indokolatlanul bántó, sértő vagy lealacsonyító.
Véleményem szerint egy politikusnál a lehető legszűkebbre kell megvonni azt a területet, ahol az ő becsületének védelmében mások véleménynyilvánításának szabadsága korlátozható. Más a helyzet viszont a többi közszereplőnél. Egy sportoló, színész, újságíró, sztárügyvéd vagy bármilyen "celeb" (de utálom ezt a szót) esetén abból kell kiindulni, hogy ők nem rendelkeznek közhatalommal, tehát az ő bírálhatóságuknak nem a demokratikus közvélemény igénye az alapja, viszont életük egy részét a nyilvánosság elé viszik, s ezt a részüket nyugodtan lehet bírálni. Leírhatom, hogy az új megasztáros énekesnőnek milyen borzalmasan pocsék hangja van, milyen szarul néz ki, milyen rosszul öltözködik, de az már gáz, ha arról értekezek, hogy mekkora ringyó, aki csak azért jutott be, mert összefeküdt egy zsűritaggal, ugyanis ez a kijelentés nemcsak indokolatlanul lealacsonyító, de még ha igaz is lenne, akkor sem függene össze a tévés közszereplésével.

Közszereplők rivaldafényben

A Ptk. a nyilvános közszereplés esetét nevezi meg olyannak, amikor nem kell a fotóalanynak hozzájárulnia a fotózáshoz vagy videózáshoz. A hangsúly tehát nem az alanyon, hanem az adott helyzeten, a közszereplésen van. Ugyanis attól még, hogy valaki közszereplő, az életének nem minden részét éli a kamerák előtt, akármennyire is érdeklődik a közönség az életének azon része iránt. Egy hírhedt bűnöző nem válik közszereplővé pusztán azáltal, hogy minden újságban a címlapon szerepel, csak akkor, ha önként vállalja a közszereplést, mint például a viszkis rabló. Vannak emberek, akik általában nem közszereplők, mégis egy adott pillanatban közszereplést vállalnak: ilyen például az árpádsávos tüntető, a melegfelvonuló vagy egy rendezvény szónoka. Ezek az emberek a hozzájárulásuk nélkül is fotózhatók, de csak az adott esemény keretein belül. Ahogyan a többi közszereplő is csak munkája, közszereplése során „zaklatható”.
Tehát nyilvánvalóan nem közszereplés, ha a közszereplő csak az utcán megy, a barátnőjével egy étteremben ebédel vagy egy szórakozóhelyen táncol, viszont ha egy nyilvános rendezvényen részt vesz, akkor az már annak számít. Mivel a bulvármagazinok tele vannak közszereplőket intim pillanatukban ábrázoló fotókkal, ezért feltételezhető, hogy ezek közzétételéhez ők hozzájárultak, máskülönben folyamatosan azt hallanánk, hogy perlik az újságokat. (Ez persze nem ritka, úgyhogy a nagy bulvárlapok a költségvetésükben általában félretesznek külön egy összeget személyiségi jogi perekre.)

Közszereplők személyes adatai

Az adatvédelem főszabálya szerint a személyes adat akkor kezelhető, ha az érintett ahhoz hozzájárult. Ez a szabály vonatkozik a közszereplőkre is, tehát ha egy énekesnő nem akarja megmondani, hogy hol vett magának nyaralót, akkor azt nem szabad kideríteni, még akkor sem, ha erre sok újságolvasó kíváncsi lenne. Van viszont egy személyi kör, amelybe a közszereplők egy része beletartozik, s amelyeknek bizonyos személyes adatai nyilvánosak: ez a közfeladatot ellátó személyek csoportja.
Úgy szól a törvény, hogy ezen személyek feladatkörével összefüggő személyes adata nyilvános. Ebbe a csoportba nemcsak közszereplők tartoznak bele, hiszen közfeladatot lát el az orvos, a rendőr, a tűzoltó és a bíró is, csakúgy, mint a képviselő.
Annak az eldöntésénél, hogy milyen adat függ össze a feladatkörrel, abból kell kiindulni, hogy a szabály célja egyrészt a közpénzek felhasználásának, másrészt a közhatalom gyakorlásának az ellenőrzése. Ezért nyilvános a képviselők vagy a Magyar Televízió elnökének fizetése, és ezért nyilvános az adott ügyben ítélkező bíró neve, de címe és telefonszáma már nem, mint ahogy azt anno a kurucinfo gondolta a 2006. szeptemberi tévéostromnál randalírozók elleni büntetőperben eljáró bírókról. Ugyanezért van jogunk elkérni a minket igazoltató rendőrök azonosítóját, és ezért lehet az intézkedő rendőrt is fotózni, de ez nem mehet el odáig, hogy az őt a munkájában hátráltassa vagy visszaélésszerűen történjen.

Látható tehát, hogy a közszereplőknek többféle csoportját lehet elkülöníteni, akikre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Általánosságban viszont elmondható, hogy a közszereplők magánszférája a legkevésbé a véleménynyilvánítás szabadságával szemben élvez védelmet, viszont személyes adatai ugyanúgy bizalmas információk, kivéve ha valamilyen közérdek (közhatalom, közpénzek felhasználásának ellenőrzése) nem teszi ezeket nyilvánossá.

Share |

Spamnek minősül-e a linkcsere?

Aki kicsit is foglalkozott már weboldala népszerűsítésével, az tudja, hogy a látogatottság növelésének, a keresőkben való kedvező pozíció elérésének egyik fontos eszköze a linkcsere, azaz a megfelelő szövegű, egymás oldalaira mutató linkek rendszere.

Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, valahogy fel kell vennie a kezdeményező oldalnak a kapcsolatot a másik oldallal. Az a kérdés, hogy az ilyen tárgyú e-mail elküldése elektronikus hirdetésnek minősül-e. A bizonytalanság oka, hogy 2003 óta az elektronikus kereskedelmi törvény szerint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás elektronikus úton, távollevők részére, rendszerint ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatás. Elektronikus hirdetés pedig minden olyan közlés, ami az ilyen szolgáltatás igénybevételét előmozdítja.
Tehát ingyenes "szolgáltatás" is lehet az ilyen közlés tárgya. A linkcsere nem kerül pénzbe, de kétségtelenül mindkét fél számára előnyökkel jár. Akárhogy töröm a fejem, nem tudom úgy megfogalmazni az e-mailt, hogy ne legyen benne az én oldalam linkjének a szövege és az oldalra mutató link maga, amik az oldal igénybevételét ugyebár előmozdítják.
Bár a törvény szerint nem minősül spamnek önmagában az adott tevékenységhez közvetlen hozzáférést biztosító domain név közlése, de egyrészt ha csak egy linket küldök e-mailben, akkor abból a címzett nem ért majd semmit, másrészt a Nemzeti Hírközlési Hatóság az ezzel kapcsolatos kérdésemre azt válaszolta, hogy ez a szabály "nem alkalmazható az Ön által említett esetben, ugyanis ebbe a meghatározásba beletartozhat egy újságban, honlapon, vagy más felületen található levelezési cím, más elérhetőség, weboldal cím, azonban az elektronikus levélben küldött link nem."
Nos, töredelmesen beismerem, hogy én is kerestem már meg e-mailben oldalakat linkcsere céljából. Nyilvánvaló, hogy ez az esetek többségében nem jelent problémát, hiszen általában egy oldal készítője a saját érdekében is jónak gondolja a dolgot. De akadjon csak egy magánszemély (hála az égnek, szeptembertől már csak magán e-mailcímek jöhetnek szóba spam feljelentőként), aki rossz tréfának tartja a linkcserét, és akkor nekem lőttek.
Félreértés ne essék, nem vagyok spam-párti. Csak úgy gondolom, ésszerűsíteni kellene a törvényi definíciót. Fizessen büntetést az utazási iroda, a warezoldal, az online gyógyszertár meg a többi, akik pénzért igénybevehető, valódi szolgáltatást reklámoznak, de aminek semmi köze üzleti tevékenységhez, az ne minősüljön spamnek.

Share |

Nem indít eljárást az NHH jogi személy címzettek spam bejelentése alapján

Az új reklámtörvénnyel kapcsolatos kérdések egy részére választ kaptam most a Nemzeti Hírközlési Hatóságtól. Előző postomban felvetettem, hogy bár a reklámtörvény szerint spam címzettje csak magánszemély lehet, ezt adott esetben nehéz eldönteni, különösen, ha a cég dolgozójának céges e-mail címe például így néz ki: vezetéknév.keresztnév@cégnév.hu. Az NHH tájékoztatása szerint abból kell kiindulni, hogy a levél tartalma alapján ki tekinthető címzettnek. "Amennyiben pl. egy vállalkozás hivatalos honlapján az értékesítési osztály kapcsolattartási címeként egy vezeteknev.keresztnev@cegnev.hu típusú e-mail cím szerepel, akkor arra az elérhetőségre küldött e-mailek címzettje értelemszerűen az értékesítési osztály, tehát nem természetes személy."
A másik bajom az volt, hogy a reklámtörvény egyértelmű szövege ellenére az NHH honlapján az szerepel, hogy jogi személy címzett esetén is indíthat eljárást a hatóság, bár ez nem kötelessége. Ezzel kapcsolatban most arról tájékoztattak, hogy az "idézett szövegrészlet tartalma lekerül a portálról (kezdeményezése megtörtént, kötelező engedélyezési előírások lassítják a folyamatot sajnos), a benne említett mérlegelési jogkör a vonatkozó jogi háttér többszöri átgondolása után kellőképpen nem áll meg."
Összefoglalva tehát: ha egy vállalkozásnak van hivatalos weboldala, és az azon megadott kapcsolati e-mail címekre a cégnek szóló reklámlevelet küldünk, akkor az nem minősül spamnek, és az NHH sem fog eljárni az ezzel kapcsolatos beadványok ügyében. Így már jobban hangzik, ugye?

Share |

Új reklámtörvény: spammelhetők-e a céges e-mail címek?

Nem világos, merre fog tartani a spammel kapcsolatos joggyakorlat az új reklámtörvény nyomán, a tisztánlátást nehezíti az NHH álláspontja is. A B2B marketing blogba írtam erről egy bejegyzést, amit most ide is felteszek:

Ha egy vállalkozás e-mailben akarta hirdetni magát, ezt korábban is csak úgy tehette ezt meg, hogy a weboldalán található valamilyen űrlap, vagy a szolgáltatása igénybevételekor kitöltött kapcsolatfelvételi lap segítségével előzetesen beszerezte az ügyfél e-mail címét, s ez a nyilatkozat világos utalást tartalmazott arra, hogy annak elfogadásával az ügyfél hozzájárul reklámüzenetek fogadásához. Nem volt kiskapu, hiszen az is spamnek minősült, ha valaki ilyen hozzájáruló nyilatkozatot küldött e-mailben elfogadásra.
Ezen most annyi változott, hogy a direkt marketing eme szigorú szabályainak alkalmazási körét leszűkítették a természetes személy címzettekre. Vagyis ha a címzett egy vállalkozás, akkor spammelhető. Kérdés persze, hogy ez eldönthető-e az e-mail cím alapján.
Gondolom jóhiszeműen feltételezhető, hogy az info@cégnév.hu cím egy céghez tartozik, de sok nagy cég ennél több kapcsolattartásra szolgáló címet is megad. A gondok tehát ott kezdődnek, hogy vajon minek minősül a cég honlapján Gipsz Jakab értékesítő fényképe alatt szereplő sales@cégnév.hu, vagy Cserepes Virág HR menedzser neve alatt szereplő hr@cégnév.hu e-mail cím. Hiszen ezek a címek egy meghatározott személyhez tartoznak, de nyilvánvaló, hogy ők a céget képviselik, és ennek érdekében szerepel a címük az oldalon. Arról nem is beszélve, hogy sok kis vállalkozás honlapján magának a tulajdonosnak a személyes e-mail címe szerepel. Ha én mondjuk a kerepestarcsai Tortahegesztő Kft.-nek címzek egy ajánlatot a skywalkerlajos@gmail.com címre, ami az oldalukon szerepel, akkor ez vajon a vállalkozásnak küldött ajánlat, vagy magánszemélynek küldött spam? Nos, az általános jogelvek alapján szerencsére utóbbit az eljárást megindító Nemzeti Hírközlési Hatóságnak (NHH) kell bizonyítania. Sokkal tisztább lenne ugyanakkor a helyzet, ha meghatározná a törvény, hogy az számít céges e-mailnek, ami a vállalkozás hivatalos honlapján szerepel.
Tovább bonyolítja a helyzetet viszont, hogy az NHH honlapján található egy nem lényegtelen megjegyzés:

"Az NHH Hivatala természetesen ezután is fogadja a nem természetes személyek részére küldött kéretlen elektronikus hirdetések esetén is a beadványokat, ezek alapján ugyanakkor eljárási kötelezettsége nincs, azonban mérlegelési jogkörében eljárva dönt arról, indít-e eljárást."

Ez azt jelenti magyarul, hogy fűre lépni nem tilos ugyan, de lehet, hogy megbüntetnek érte. (Szerintem egyébként az NHH nem jól értelmezi a törvényt, mert ha abban egyszer az van, hogy a szabály csak a természetes személy címzett részére küldött e-mailekre vonatkozik, akkor nem terjesztheti ki önkényesen a hatáskörét.)
Mindenesetre, ha a törvényhozónak az volt a célja, hogy megkönnyítse a B2B kommunikációt, akkor egyértelműbben kellett volna fogalmaznia, hiszen így most megnyitott egy olyan kiskaput, amin senki nem mer majd bemenni.

Share |

A betyárok és a média: viselhet-e símaszkot egy tüntető?

A jogvéleményen olvastam egy érdekes felvetést arról, hogy vajon meg lehet-e tiltani jogilag, hogy egy tüntető álarcot, símaszkot viseljen. Nagyon merész a problémafelvetés, hiszen a magyar joggyakorlat nagyon erősen védi a véleménynyilvánítás szabadságát, ráadásul még abban sem egységesek az álláspontok, amint azt korábban írtam, hogy fotózható-e egy tüntetés résztvevője.
Ugyanakkor az igény felmerülése teljességgel érthető. Egyrészt, aki kimegy szimpatizálni egy utcai tüntetésre, az vállalja - akár arcával is - a véleményét. Másrészt, ha elvárjuk a rendőrtől, hogy viseljen azonosítót, legyen köteles eltűrni a fotózást, akkor ugyanez elvárható a tüntetőtől is, így fair. Amikor kialakult az az álláspont, hogy a nyilvános közszereplések passzív résztvevőit nem lehet hozzájárulásuk nélkül fotózni, akkor még erősen élt a jogászokban a szocializmus emléke, amikor a demokráciáért tüntetőket megfigyelték, jelentettek róluk, s később ezért mondjuk a munkahelyükön hátrány érte őket. Csakhogy amíg ma már ilyesmitől nem kell félni, s a rendőrség adatkezelését is pontosan körülírják a jogszabályok, addig a tüntetéseken megjelent egy jól körülhatárolható csoport, akik nem a demokráciáért mennek ki tüntetni, hanem éppen azt akarják megcsúfolni. Ők úgy döntöttek, elejét veszik annak a kérdésnek, hogy szabad-e az arcukat fotózni, s ezért maszkkal takarják el azt. Álarc mögött már hangosabban lehet skandálni, bátrabban lehet rendőrautót gyújtogatni. Akinek pedig nem tetszik a betyárjelmez, az nyilván hazaáruló.
Ilyen előzmények mellett valóban jogosan merül fel, miként lehetne megtiltani az álarc viseletét. Nézzük meg, mi lehetne ennek a módja. A Ptk.-ból ezt nehéz levezetni, mert a törvény arról ír, hogy mi lehet rajta jogosan egy fotón, és nem arról, hogy minek kell rajta lennie. A véleménynyilvánítás szabadsága pedig védi az anonim véleménynyilvánítást is. Nem lehet általánosságban előírni, hogy aki véleményt fejez ki, annak fel kell fednie személyazonosságát. Szép is lenne, ha ezentúl minden fórumozó csak fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátva mondhatná el véleményét az interneten. Az adatvédelem nemcsak védi a magánszférát, de bizonyos esetekben korlátozza azt valamilyen közérdek védelmében. A közérdekből nyilvános adatok, mint amilyen például az intézkedő rendőr személyazonossága, abból a megfontolásból nyilvánosak, hogy az államhatalom legyen átlátható, aki közhatalom birtokában cselekszik, azt ne tehesse anonim módon.
A símaszkos tüntető viszont nem gyakorol közhatalmat, ő a gyülekezési szabadságát gyakorolja, pontosabban visszaél vele. Ezért mondjuk elő lehetne írni a gyülekezési törvényben, hogy tilos tüntetéseken a személyazonosítást lehetetlenné tevő öltözék viselete. Ezzel viszont az a baj, hogy ha ezt általánosan megtiltjuk, akkor például a critical mass felvonulás résztvevői se viselhetnének gázmaszkot, a könnygázas oszlatáskor pedig tilos lenne sállal védeni az arcot, ami által a tüntető egészséghez való joga sérülne.
Véleményem szerint az lenne megoldás, ha a gyülekezési törvényben felhatalmazást kapna a rendőrség, hogy a csuklyás-maszkos felvonulókat kiemelhesse a tömegből igazoltatás céljára, ha pedig ez a személyek nagy számára tekintettel lehetetlen lenne, akkor a tüntetést feloszlathatja. Úgysem lehetne kötelezően előírni, ki mit viselhet egy tüntetésen. Ha valaki úgy gondolja, hogy akkor érzi jól magát egy tüntetésen, ha Rózsa Sándornak öltözik, ám tegye. De vegye tudomásul, hogy a rendőrség ilyenkor jogosan fogja igazoltatni.

Share |

Jön az új Ptk. – változik a személyiségi jogok szabályozása

Megvolt a nyitóbuli a Parlamentben, kezdődhet a munka. Úgy néz ki, még Karácsony előtt kijön az új Ptk., csak hogy örüljenek a téli államvizsgázók, mint például én. Csak halkan merem megkérdezni, hogy miért kell egy törvényt, ami az Alkotmány után kábé a legfontosabb jogszabály, sürgősségi eljárásban tárgyalni? Mi már csak ilyenek vagyunk: képesek vagyunk évekig vitatkozni egy köztéri szoborról, de pillanatok alatt hadat üzenünk az Egyesült Államoknak, ha arról van szó. Eddig OFF.
Nézzük tehát, mi változik a személyiségi jogok terén. Eddig, ha egy újságíró leírta, hogy Sügér Baltazár vállalkozó otthon pitbullok vérében szokott fürdeni, akkor Baltazár barátunknak, aki ettől kicsit bepöccenve, ámde a civilizált megoldások híveként nem bunkósbottal, hanem ügyvédhadsereggel akart az újságíró nyakára menni, nemcsak azt kellett bizonyítania, hogy ez az egész sztori nem igaz, hanem azt is, hogy ez a híresztelés az ő pici lelkét megbántotta. A személyiségi jogi kártérítési perek nagy rákfenéje volt mindig, hogy a bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy vajon a konkrét kijelentés eredményezett-e kárt az illetőnél, vagyis olyan pszichés traumát, lelki megpróbáltatást, ami miatt neki kártérítés jár. De hát a bíró nem pszichológus, nincs ideje hosszú terápiás beszélgetéseken kihámozni, hogy milyen traumát okozott a páciensnek az adott cikk, karikatúra, fotó, stb.
Ezért vezeti be az új Ptk. a sérelemdíj fogalmát. Ez egy objektíve meghatározott összeg, ami a felperesnek akkor jár, ha megsértették a személyiségi jogát. Nem kell tehát többé azt is bizonyítani, hogy kinek a lelkivilága hogyan sérült, elég megállapítani, hogy az adott kijelentés sértő. Persze az összeg meghatározásakor a bíró az egyéb körülményeket figyelembe veheti, mert nyilván teljesen más, ha valakiről a helyi újság újságírója ír egy megalázó cikket, mint ha egy országos napilap.
De ha már ennyire objektívek akarunk lenni, akkor ki kellene mondani mást is a Ptk.-ban, ami eddig többé-kevésbé érvényesült a bírósági gyakorlatban, de nem egységesen. Nevezetesen az, hogy a közszereplő politikusok személyiségi joga csak szélsőségesen sértő és kirekesztő kijelentések esetén élvezhet előnyt a véleménynyilvánítás szabadságával szemben. (Radikális vélemények szerint egyáltalán nem.) Nem ugyanaz, ha a sarki zöldségesről írok egy fikázó cikket, vagy ha egy politikusról. Egy politikusnak nagyon minimális személyiségi jogai lehetnek csak, ellenkező esetben az újságírók, emberek nem mernének véleményt mondani róla, azt a rendszert pedig nem demokráciának hívnák. Az egyik kedvenc jelenetem jutott most eszembe A mások élete című filmből, amit most be is vágok ide, remélem érthető lesz, miért.

Magyarországon csak az biztos, amit törvényben mondanak ki (az se mindig), ezért nem ártana, ha belevennék a fent elmondottakat az új Ptk.-ba. De a politikusok ritkán szúrják tökön saját magukat. Talán azért is tárgyalják hipergyorsasággal a Ptk.-t, nehogy valakinek eszébe jusson beleírni ezt?

Share |