Spamtelenkedés

Idén harminc éves a spam. Az első kéretlen, marketingcélú levelet 1978. május 3-án a DEC komputergyártó küldte el 400 postaládába. A Message Labs friss felmérése szerint idén júniusban az internet levélforgalmának 76,5 százaléka volt spam, minden 134 emailből egyben vírus volt, és 277 levélre jutott egy adathalász próbálkozás.
A spam Magyarországon is töretlenül népszerű (2007-ben e-mail marketingra mintegy 3,6 milliárd forintot költöttek, persze ennek egy része nem spam volt). Annak ellenére így van ez, hogy itthon is szigorúan bünteti a jog a spamet: valószínűleg sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy mik a direkt marketing szabályai, úgyhogy vegyük szépen sorra.

Először is, a fő szabály az, hogy elektronikus formájú hirdetést csak az érintett előzetes hozzájárulásával szabad küldeni. Amíg a papír alakú direkt marketinget választva egy cég lakcímadatokat kérhet a lakcímnyilvántartótól egészen addig, amíg az illető ezt meg nem unja, és azt le nem tiltja, addig az e-mail útján küldött üzeneteknél fordított a helyzet: amíg nem engedélyezem előzetesen, addig minden reklám spam. (Megjegyzem, szó van arról, hogy a postai direkt marketinget is a szigorúbb szabályozás alá vonják.)

A leggyakoribb hivatkozás a spamekben, hogy "e-mail címét nyilvános adatbázisból vettük". Nos, az Internet jelentős része mindenki számára elérhető adatbázis, amelyen valóban sok helyen szerepelnek e-mail címek is, amelyek különféle célokból lettek közzétéve, de semmiképpen sem azért, hogy "erre a címre küldjetek spameket". Ha valaki tényleg imádja a spamet, még akkor sem tehet ilyen nyilatkozatot általánosságban, a szükséges előzetes hozzájárulás ugyanis csak a konkrét cég konkrét hirdetéseire vonatkozhat. Még az ún. engedélykérő levél is spamnek minősül, vagyis kamu az olyan hivatkozás, hogy "mi csak engedélyt szeretnénk kérni a későbbiekre nézve elektronikus hirdetések küldésére". Az sem számít, hogy csak társadalmi célú a hirdetés, és az sem, ha egyébként biztosítják a "leiratkozás" lehetőségét. Ezt különben az olyan hirdetések esetén is mindig biztosítani kell, amelyekhez a címzett korábban hozzájárult.

Milyen jogi lehetőségei maradnak akkor tehát a hirdetőnek? Egyrészt, ha valamely regisztráció során kínálja fel a cég, hogy "rendszeres hírlevelet" küld, akkor ez beleegyezésnek számít. (Ezért kell mindig résen lenni a különféle, előre kipipált regisztrációs elemek kitöltésénél.) Másrészt egyetlen szűk kivételt mégis enged a jog: nem spam ugyanis, ha csak egy linket, domain nevet és/vagy e-mail címet küldenek a címedre. Ilyenkor végülis rajtam múlik, hogy hozzájárulok-e a hirdetés megjelenítéséhez, ha rákattintok a linkre.

Mi a teendő, ha nagyon bosszantanak a spamek? A legfontosabb, hogy díjmentesen eljárást lehet indítani a Nemzeti Hírközlési Hatóságnál, a bejelentést a spam-bejelentes@nhh.hu e-mail címre kell küldeni. Jól jellemzi a trendet, hogy míg 2006-ban alig 300 panaszt adtak be, addig 2007-ben már ezernél is több ügy volt, amelyeknek a felében marasztaló határozat is született. A hatóság jogosult 50-től 500 ezer forintig terjedő bírságot is kiszabni. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a napi több millió spamből mindössze ezer jut el egy évben a jogi eljárásig, ráadásul a 2007-es statisztika szerint ezek közül csak 15 esetben szabott ki a hivatal bírságot, összesen 1,7 millió forint értékben, akkor könnyen belátható, hogy a spam sajnos megéri. A már említett javaslat egyébként felemelné a bírság maximális határát egymillió forintig, de valószínűleg még ez sem tartana sokakat vissza. Addig is az egyedüli megoldás, ha körültekintően jelentetjük meg e-mail címünket a világhálón.

Share |

Újságírói etika és az adatvédelem

Meglepő cikket olvastam nemrég. Elég hosszú, úgyhogy elmondom röviden. Volt egyszer egy újságíró szerelmespár, akiknek megromlott a kapcsolatuk, és mindenféle disznóságokat műveltek egymással: van a történetben feljelentés, iwiw-re felrakott fotók, sárdobálás, ahogy köll. A legérdekesebb azonban az, ahogyan a Magyar Újságírószövetség belekeveredik a történetbe: hivatalból vizsgálatot indít a fickó ellen (aki nem is tagja a testületnek), majd - mivel ő nem is jelent meg a MÚOSZ által kitűzött meghallgatáson, kizárólag a lány elmesélésére alapozva meghoz egy állásfoglalást, amely felkerül az internetre, kitálalva teljes névvel két személy magánszféráját, intim viszonyait. Az Etikai Bizottság állásfoglalását azóta módosították, jelenleg egy - a férfit illetően - anonimizált változat érhető el, ugyanis a férfi feljelentést tett a Fővárosi Főügyészségen a MÚOSZ ellen, mert megsértette jó hírnevét, amikor a kapcsolata részleteit feltette az internetre.
„A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Etikai Bizottsága bármiről véleményt alkothat, hiszen Magyarországon bárki elmondhatja a véleményét bármiről. Szólásszabadság van" - hangzik a cikkben a MÚOSZ érvelése.
Csakhogy, mint minden alkotmányos jog, a szólásszabadság sem korlátlan. Ezzel a MÚOSZ-nak is tisztában kellett lennie, hiszen maga az állásfoglalás is idézi a Sajtótörvény 3. § (1) bekezdését, ami így hangzik: "A sajtószabadság gyakorlása (…) nem járhat mások személyhez fűződő jogainak sérelmével”. Ez lefordítva annyit jelent például, hogy a véleményem nem valósíthat meg becsületsértést, nem sértheti mások magántitokhoz, magánszférához valamint jó hírnévhez való jogát.
Márpedig egy ilyen bensőséges természetű ügy részletei nem tartoznak a nyilvánosságra. Nem véletlen, hogy a házassági bontóperekben is általában kizárják a nyilvánosságot. Az pedig nem igényel különösebb magyarázatot, hogy a MÚOSZ honlapja ez esetben ilyen nem kívánt nyilvánosság.
Ugyanakkor az újságíró szervezet szerint ezen a fórumon a szakma védelme érdekében a szakmailag elmarasztalt személy nevének feltüntetése "nem jelent többet, mint ami bármelyik telefonkönyvben is olvasható". Ez tévedés. A telefonkönyv valóban személyes adatokat tartalmaz, de azoknak a közléséhez az érintett hozzájárult. Hiszen aki nem akar benne lenni, az megteheti, hogy ne legyen benne. Másrészt a telefonkönyvben kizárólag név, cím és telefonszám szerepel, és nem olvashatók benne az ember magánéletéről mindenféle pikáns részletek. Ez ugyanis nagy különbség: ez alapozza meg azt, hogy a MÚOSZ ebben az esetben nemcsak az adatvédelmi törvényt sértette meg, hanem az illető személyiségi jogait is.

Share |

Hogyan rendelünk pizzát pár év múlva?

Az alábbi videót az American Civil Liberty Union készítette, hogy bemutassa, hogyan is néz ki, amikor a cégek adatbázisai egymással összekapcsolódva sok kis Big Brothert hoznak létre. Egyelőre ez még csak fikció...



Az angolul nem tudók kedvéért: a bejövő hívás alapján azonosítják a pizzát rendelő ügyfelet, akinek a bankadataitól kezdve az egészségügyi adatain keresztül mindenét látják.

Share |

Köztéri kattintgatások

A lesifotósokról általában az ágyúnyi fényképezők és a verekedő, bujkáló sztárok jutnak az ember eszébe. Magyarországon - azt gondolom, szerencsére - ez a szakma még gyerekcipőben jár, no meg az itthoni sztárok nemhogy bujkálnak a sajtó elől, de egyenesen megsértődnek, ha már hosszú ideje nem kapnak nyilvánosságot.
Van azonban a fotózással kapcsolatban egy olyan jogi témakör, ami idehaza mostanában elég gyakran előkerül: a közterületen zajló események fotózása. Aktualitást adtak ehhez a 2006-os utcai zavargások, a különféle politikai gyűlések és a legutóbbi melegfelvonulás is. Most tekintsünk el ezeknek az eseményeknek a minősítésétől, vizsgáljuk meg őket jogi szempontból.
Az emberek többsége hajlamos azt gondolni, hogy köztéren bármihez joga van, így aztán bárkit le is fotózhat. Pedig nem így van. Amikor valakit az utcán lefényképezünk, az illetőnek elvileg előtte engedélyeznie kell ezt, legalább olyan módon, hogy észreveszi a kamerát, ámde hagyja magát fotózni (ezt hívják ráutaló magatartásnak). Tévedés, hogy attól, mert valaki híres ember, közszereplő, automatikusan fotózhatóvá válik. Még ha egy kedvenc színészemet is látom lejönni a metró mozgólépcsőjén, ez ugyanolyan magánügynek számít a jog szempontjából, mintha akárki más sétálna ott lenn. Nem az illető foglalkozása az, ami eldönti a köztéri fotózás jogszerűségét, hanem az adott helyzet.
A Ptk. ugyanis azt mondja nekünk, hogy a közzétételhez nem kell az érintettnek hozzájárulnia, ha a felvétel nyilvános közszereplésen készült. Ilyennek számít minden olyan rendezvény, esemény, ami befolyással van a helyi vagy országos társadalom alakulására. Szerintem például míg egy nyári fesztivál nem tartozik ide, addig egy valamilyen politikai vagy társadalmi célt hirdető felvonulás igen.
A következő kérdés, hogy a rendezvény résztvevői közül ki fotózható. Attól, hogy valaki elmegy egy rendezvényre, még nem biztos, hogy egyben azt is szeretné, ha a másnapi újság címlapjára felkerüljön. Ez azonban részben tőle is függ. Ha ugyanis ő valamilyen formában aktívan is közreműködik az eseményekben, akár csak egy transzparenst emel a magasba, onnantól jogi értelemben az ő részvétele nyilvános közszereplésnek minősül, az erről készült fényképet pedig nyilvánosságra lehet hozni. Ugyanakkor, ha csak passzívan vesz részt, akkor kell a hozzájárulása a kép készítéséhez.
Ez alól egy fontos kivételt ismer a joggyakorlat: amikor a felvétel nem egy-egy embert, hanem nagyobb tömeget ábrázol, és a kép nem egyenként, hanem összességében ábrázolja őket, ilyenkor szintén nem kell hozzájárulást kérni a rajta szereplő személyektől.
Az utcai zavargásokról megjelenő sajtófotók tehát több szempontból is védettek a rajtuk szereplő személyek akaratával szemben: egyrészt ezek általában emberek nagyobb csoportját ábrázolják, másrészt a média általában pont nem a békés, passzív résztvevőket fotózza, hanem azokat, akik valmilyen formában tevékenyen alakítják az adott rendezvényt, például azáltal, hogy tojást vagy köveket dobálnak. Megjegyzem, ha bűncselekmény elkövetését észleli valaki, akkor azt joga van rögzíteni, az így készített felvétel a bíróságon bizonyítékként is felhasználható.

Share |

Leskelődő ügyfélszolgálat

A minap egy amerikai kábeltévé-előfizető elégedetlen bejegyzést hagyott hátra szolgáltatójáról egy közösségi oldal üzenőfalán, mire nem kis meglepetésére perceken belül felhívták telefonon, hogy mondja el nekik, mi a baj.
Ennek a cikknek az elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy nálunk már az is nagy szó, ha az ügyfélszolgálatos segítőkész, bárcsak mi is ott tartanánk, hogy a szolgáltatók - szó szerint - lesik az ügyfél minden szavát...

Aztán előtört belőlem a jogász. Az adatvédelem szerintem egyik legnagyobb dilemmája, hogy hogyan kezelje azokat az eseteket, amikor arról van szó, hogy a felhasználók önkéntesen adnak meg magukról mindenféle adatokat a világhálón, anélkül, hogy belegondolnának abba, hogy ezeket később bárki, bármilyen más céllal felhasználja.

A magyar jogi szabályozásnak is fontos eleme az ún. célhozkötöttség elve, vagyis ha az érintett valamilyen adatot magáról közzétesz, azt csak a közzététel céljához kötötten lehet felhasználni. Tehát ha például egy lány egy klubban megadja egy fiúnak a telefonszámát, akkor azt vélhetően a vele való flörtölés reményében adja meg, és nem azért, hogy a fiú utána szexhirdetést adjon fel a számával.

De mi a helyzet a közösségi oldalakra feltett profilokkal? Ezek az oldalak elsősorban az ismerősökkel folytatott kommunikáció céljára hozták létre, de sokan használják ezeket karrierépítésre, társkeresésre, marketing vagy politikai célokra is, sőt, vannak kifejezetten karrierközpontú közösségi oldalak is. Ezeknél a profil tulajdonképpen egy online CV, ami azzal a céllal jött létre, hogy azt ismeretlenek minél többen megnézhessék, annak segítségével kapcsolatba lépjenek vele.

Kérdés, hogy meg lehet-e minden közösségi oldalnál egyértelműen határozni, hogy mi a célja. Ebben támpontot jelenthetnek a felhasználási feltételek, illetve a privacy policy. Például az Iwiw adatkezelési szabályzata ezt írja:

"A felhasználó önkéntes döntése alapján a profilban megadott adatok estében belső internetes közösség alkotása, a felhasználók azonosítása. Az adatokat a szolgáltató felhasználhatja arra, hogy a honlap látogatása során a letöltött oldalakon megjelenő hirdetési csíkokon (banner) személyre szabott reklámok jelenjenek meg. Az adatok ilyen célú felhasználását a felhasználó – leiratkozással – megtilthatja."

Érzésem szerint a "belső internetes közönség alkotása" fogalom alá nem lehetne belemagyarázni egy kábeltévé ügyfélszolgálatának azon magatartását, hogy a szolgáltatásával kapcsolatosan a felhasználó által közzétett negatív kritikára hivatkozva felhívja az ügyfelet, hogy tisztázzák a problémát. Természetesen sem az amerikai törvényeket nem ismerem, sem a konkrét oldal adatkezelési szabályzatát, így az ügyet jogilag nem tudom megítélni. Etikailag viszont kétségesnek tartom azt a módszert, hogy többmillió felhasználó hozzászólásait, közzétett profiljait szűrik át abból a célból, hogy ellenőrizzék, ki, mikor, mit írt az adott cégről. Inkább költsenek több pénzt a szolgáltatás javítására, vagy az ügyfélszolgálat hatékonyságára.

Share |

Beköszöntő

Ki ne ismerné George Orwell 1984 című klasszikusát? Az író 60 évvel ezelőtt szinte félelmetes pontossággal rajzolta meg, merre fog tartani a világ, mi lesz az ezredfordulón a legfontosabb érték: az információ. Az államok egyre nagyobb mértékben vonják ellenőrzésük alá állampolgáraikat, egyre több azonosítóval rendelkezünk, a piaci szereplők óriási versenyt folytatnak adatainkért, a multinacionális cégek milliókat költenek egymás és saját dolgozóik megfigyelésére, szenzációhajhász újságírók és paparazzók lesik a sztárok és politikusok mozdulatait, tévékamerák, térfigyelőkamerák, kamerás telefonok és közösségi oldalak rögzítenek rólunk információkat nap mint nap.
Joggal félünk-e Orwell "Nagy Testvérétől", kell-e és lehet-e ellene fellépni, jogos-e a paranoiánk? Zavarba ejtő kérdések ezek, pedig ez csupán egy azon témák közül, amik ebben a blogban helyet kapnak. Jogi és etikai problémák sokaságával kell szembesülnünk a mai információs társadalomban, amelyekre gyakran nem adható egyértelmű megoldás, a jog pedig túl lassan reagál az új helyzetekre.
Gondolatébresztő, vitaindító jellegű postokat szándékozok közzétenni, remélve, hogy sokan hozzá fognak majd szólni.

Share |